A beszélgetések során kiderült, mennyire fontos felhívni a határainkon túl élő emberek figyelmét a valódi magyarországi helyzetre, és tisztázni a téves információkat. A média ugyanis sokszor megtévesztő, az onnan érkező információkat pedig kritikus szemmel kell nézni.

Az MRE a Kirchentagon – külföldi szemmel – reformatus.hu

Mint ahogy arról a reposzt múlt csütörtöki bejegyzésében is olvashattunk Jakab Bálint tolmácsolásában, Hamburgban május első hetében rendkívüli állapotok uralkodtak. A Német Evangélikus Egyház Kirchentag nevű, megalapítása óta 34. alkalommal megrendezett monstre találkozóján 120.000 ember vendégeskedte végig a négy napot, míg a napi vendégek száma is tízezres nagyságrendben mérhető. Az iskolák bezártak, tömegszállásokká alakították át, ahol emberek aludtak a földön, hálózsákban, matracokon. Mindezzel együtt nyugalom uralkodott a világvárosban, káosznak nyoma sem volt, és barátsággal, türelemmel fogadták a helyi lakosok a vendégek hadát.

A Magyarországi Református Egyház a több mint 2500 Kirchentag-rendezvény között is tudott különleges és egyedi üzenettel jelentkezni. Önálló standdal vett részt az egyház a Lehetőségek piacán, az óriási hamburgi kiállítási csarnokban. Már maga a stand megjelenése kitűnt az átlagból, óriásplakátjaival, a szokványostól eltérő felépítésével azonnal magára vonta a tekintetet. A megjelenítés azonban csak egyik része volt annak a sikernek, amit a kiállítás három napja alatt a magyar reformátusok standja megélt. Egy németül jól beszélő, lelkes csapat fogadta az érdeklődőket reggeltől estig, miközben óránként változó színes programot nyújtottak a bemutatkozó missziók.

A magyar stand egyik telitalálata éppen az a hangsúlyváltás volt, ami kimozdította az egyházról alkotott sablonos, közhelyes képet. Ost in West, kelet nyugaton, ez volt a szlogen, ami egyben egyfajta identitásjelzőként is szolgált. Felvállaljuk magunkat: talán ez volt az egyik legfontosabb mondanivalója a magyar reformátusok megjelenésének. A bemutatkozás középpontjában pedig ezúttal nem a hagyomány, a zaklatott történelem és a konfliktusos európai helyzetünk állt, hanem a misszió és szolgálat. Hamburgban nem a siránkozásunk és nyavalygásunk, az európai szemléletben immár sztereotip jellemzőnkké vált depresszió mutatkozott be. A súlypont a szolgálatra, a szolidaritásra esett. A fiatalok közötti misszió, a siketmisszó, a börtönmisszió, a szeretetszolgálat, a roma-misszió, a menekültmisszió, az ökogyülekezetek, és nem utolsósorban a nőszövetség is megjelent. Sokrétű munka, színes paletta ismertette meg magát tehát, egy valami azonban közös volt a magyar csapatban: a lelkesedés. Az egyes területek delegáltjai nem csak korszerű kérdésfelvetéssel érkeztek Hamburgba – hiszen az egyház szociális érzékenységéről, társadalomkritikájáról is számot adtak –, hanem elhozták azt a tüzet, azt a szenvedélyt, amivel a maguk feladatkörében működnek. Igaz volt ez ugyanígy a vizuális hátteret biztosító stábra, valamint a stand koordinálását végző munkatársakra.

Bejártam magam is a kiállítási csarnokokat. A professzionális, nagy költségvetéssel dolgozó cégek és szervezetek nagyobb standokat béreltek, nem is érezték szükségét, hogy díszletekkel zsúfolják tele bemutatkozó-helyüket. Unatkozó hostessek álldogáltak egy-egy asztalka mögött, képtelen voltak magukhoz vonzani a látogatókat. A civil, vagy önkéntesekkel dolgozó szervezetek viszont megszólították a vendégeket, és azonnal kisugározták azt a lelkesült odaadást, odaszánást, ami motiválttá teszi őket. A Kirchentag az önkéntesség erejét példázza. Mert miért is képes valaki napokon keresztül földön aludni, ismeretlen városban ismeretlen vonatok után rohanni, órákat eltölteni egy levegőtlen csarnokban, és fújni a trombitáját, filléres ajándékokat osztani, embereket terelgetni, tolmácsolni, vagy éppen boldog-boldogtalant leszólítani, és egy beszélgetésbe bevonni? Minden közgazdasági elméletnek ellentmond az önkéntes munka öröme, az anyagi haszon nélküli fáradság élvezete.

No, de a magyar lelkesedésre, és a 21. századi kérdésfelvetésekre nagy szükség volt most Hamburgban. A mediatizált német közvélemény Magyarország-képe bántóan lesújtó. Számos aktuálpolitikai kérdésben tűnt járatosnak még egy-egy átlag-német is, ám a hírek többnyire egyoldalú bemutatásban, háttérismeret nélkül adagolva érik el a külföldiek nagy részét. Nem ismertünk rá arra az országára, amiről beszéltek. A legfőbb vád a diktatúra, az antiszemtizmus és rasszizmus volt. A stáb majd minden tagja kapott ezekkel kapcsolatban kérdéseket, talán csak a kérdezők és kérdéseik agresszivitásában volt eltérés. A Kirchentagon résztvevő Bölcskei Gusztáv püspök úr, a Zsinat lelkészi elnöke három napon keresztül délelőtt és délután is pódium-, illetve kerekasztal-beszélgetéseken törekedett arra, hogy kiszélesítse és érthetővé tegye a Magyarországról és a Református Egyházról meglévő képet. A „Fairständigung auf Augenhöhe” név alatt futó beszélgetések már a névválasztásban is kitűnő indításnak bizonyultak. A „Verständigung”, azaz kölcsönös megértés szó és a „Fair”, azaz méltányos, korrekt szó ötvözése hangsúlyozta a párbeszéd jelentőségét. Hogy mindez „auf Augenhöhe”, azaz szemtől szemben, emberi módon, barátsággal történik, ez már a személyesség egy másik jele. Bölcskei Gusztáv kitűnő németséggel válaszolt beszélgető-partnerei kérdéseire, a kényes kérdéseket sem kerülve. Az aktuálpolitikai részletekre is kiterjedő diskurzus egyrészt igyekezett eloszlatni a hamis vádakat, ugyanakkor mindvégig hangsúlyozta az egyház szuverenitását. A lényeg nem a különböző mértékű politikai viharok tisztázásán, hanem az egyháznak Európában, és a Kárpát-medencében betöltött szerepén volt, és ezen belül is az egyháznak a társadalomban végzett szolgálatán, a felelősségvállaláson, a magyarságért vállalt szolidaritáson. A rasszizmus vádját egészen egyszerűen nem is lehetett értelmezni abban a közegben, ahol a bemutatkozó csapatnak tevékeny tagja volt több cigány fiatal. Tehetséggel áldott, szeretnivaló magyar cigányok, akik büszkén vállalták identitásukat éppúgy, mint az egyház iránti szeretetüket.

Bölcskei püspök úr egyik legszellemesebb kijelentése egy szójáték volt. A 2013-as Kirchentag szlogenje ugyanis a 2Móz 16,18 átfogalmazásaként így hangzott: „amennyire szükséged van”. Püspök úr a német sajtóban megjelenő hírekre reagálva azt mondotta: „a hírek kapcsán mindig át kell gondolni, hogy azokból mire van igazán szükségünk”. Hírek és valóság, negatív üzenetek szemben a megéltekkel – vajon hogyan képes közvetíteni az ember a maga szerény, botránymentes világát egy politikai zűrzavarra és káoszra kiéhezett média árnyékában? A magyar csapat nem is annyira a cáfolatok erejével volt képes megállni e nyomás alatt. Az Isten dicsőségére végzett szolgálat lelkesedése, az emberi szeretet tette hitelessé a standon végzett munkát. Mindenki tette a magáét. Közben a 30 fős csapat - akik közül sokan most ismerték meg egymást -, közösséggé csiszolódott. Lendületes, baráti csapattá. Voltak olyan látogatóink, akik szabályosan megfertőződtek ezzel a közösségi szellemmel, és nem perceket, de órákat töltöttek közöttünk. Felvették a pólónkat, csakhogy érezzék az összetartozás erejét. Egyikőjük, egy német fiatalember még a stand lebontása előtti csapat-fotónkra is felkerült. Az utolsó nap amúgy is példázta azt a folyamatot, ami ennek a néhány napnak gyümölcse volt. Megszűnt a provokatív, olykor durva kérdések özöne.

Végezetül egy kis közjátékot mesélnék el, ami azonban számomra egy-az-egyben példázza hamburgi jelenlétünket. Egyik este a Hamburgi Magyarok Egyesülete fogadásra hívta meg a Református Egyház képviselőit egy patinás helyre. Apró, pici ételek, rák incurpincur porcelánban, füstölt nyelv egyenfalatkákra osztva. Ülünk a bőrfotelekbe süppedve, és csak jönnek-jönnek a pincérek, lebegtetik közöttünk az óriási ezüsttálcákat. Jön az újabb adag hidegtál, a pincér kínálná előttünk. Egyszerre leesik az evőeszköz, a fiatalember utánakap, a tálca pedig majdnem repül. Hirtelenjében a tálat megfogja csapatunk egyik hölgy-tagja, és tartaná is szívesen, hogy a pincér felvegye a földről a lejtett evőeszközöket. Természetesen nem lehet. A férfi elpirul. A vendég nem foghat tálcát. Először asztalra helyezi az ételt, fölszedi az evőeszközt, majd kicsit elfogódottan tovább kínál. De ez a pillanat elég arra, hogy a továbbiakban tekintetében a barátság és megértés melege tapasztalható. El is mosolyodik, mert tréfálkozunk édesszájúságunk miatt. Az álarcok mögött megjelenünk, ember néz a másik ember szemébe.

Egy kitűnő video itt tekinthető meg, készítette a Reformatus.hu csapata.

 

A reformatus.hu cikkének forrásai: A Gustav-Adolf-Werk honlapján, A Német Református Szövetség honlapján