Marta Minujín "Könyvek Parthenónja" nemcsak a legnagyobb műalkotás a Kasseli documentán. A templom immár jelképévé vált. Joggal.
Lenyűgöző és őrületes: a Könyvek Parthenónja

Hétfőn már megírtuk a Reposzton: Múlt héten nyílt meg a kortárs képzőművészet egyik legjelentősebb időszaki kiállítása, a ducumenta 14. Az ötévenként Kasselban megrendezett esemény ezúttal két helyszínen mutatkozik be. A németországi város mellett a görög főváros, Athén ad otthont a kiállításoknak. A nagy garral „új realizmust” és az együttélés új perspektíváit felkínáló rendezvényt már most nem kevés fanyalgás kíséri. A szokásos nyugati értelmiségi szívfájdalmakon kívül nem sok újjal tudtak előrukkolni az alkotók, szól egynémely kritika.

„Athéntól tanulni”. Ez a szlogenje a 14. documentának, melynek egyik legszembetűnőbb alkotása a hétfői Reposztban már leírt „Könyvek Parthenónja”. Az argentín képzőművésznő, Marta Minujin betiltott könyvekből készítette a száznapos épületet. Az épületvázon jól bezacskózott könyvek – majd 50.000 - a világ minden tájáról, amelyeket itt is, ott is a kulturális önkény betiltott. A művésznő nem először állít fel egy ilyen jellegű művet, egy 1983-as akciót ismételt most meg. Az ideiglenes épület az Athéni Akropoliszon álló antik templom méretében készült el. Mégpedig azon a helyen, ahol 1933-ban a nácik 2000 könyvet elégettek.
Egy templom, egy szakrális tér a szerencsétlen kultúra üldözött termékeinek. Nehogy elfeledkezzünk, hogy máshol, valahol, létezik cenzúra. És érthető, hogy a kritikusok fanyalognak. Mert hogy a hatvanas, vagy mondjuk úgy, nyolcvanas évek óta nem tud mást megjeleníteni a kortárs művészet, mint az emberi szellem apotheozisát: ez azért most kevés. Kevés, mert már nincs közlésértéke. És kevés, mert egészen más kérdésekre keressük a válaszokat. Bevallom, sokkal kevésbé siratom letűnt korszakokban betiltott könyvek sorsát, mint azokét az emberekét, akikre a világsajtó nem szívesen figyel oda. Ugyan, néhány tucatnyi kopt meghal, mert rájuk támadnak muzulmán szélsőségesek, és kíméletlenül legyilkolnak gyerekeket, nőket, ártatlanokat – mert keresztyének? A Spiegelben ez a színes külföldi hírecskék kategóriájába tartozik. Vagy többszörös dilemma elé állítja a nyugati embert az Európában jelenlévő terror. Hiszen az egyik oldalon ott van a szuicid-hedonista társadalom, amelyik azt mondja: azért is szabadon akarok élni. A másik oldalon ott van az erőszakos bezárkózás lehetősége. Miért nem kínál ma a művészet (a politika?) olyan emberi példát, amely egyszerre őrzi szeretteit és önmagát, ám nem feledkezik meg az emberség, a felebaráti szeretet, a szeretet szolgálatának kötelességéről?
De terroron, menekülteken túl ott vannak saját megkötöttségeink. Ha installációt készítenék, nem valahol, valamikor betiltott könyvekből raknám össze, de saját tilalomfáinkból. Elég sűrű és nagy erdő állna össze – azt hiszem.  Éppen az a megrekedtség, hogy ma a művészet nem képes kilépni a modernitás és posztmodern üzenetek meglehetősen ismerős sémájából, mutatja, hogy a fejekben ott élnek köznapi tilalmaink. Nem ildomos újszerű üzenetekkel előállni. Vagy egyszerűen hiányzik az az új zsenialitás, amely képes lenne egészen más tartalmakat és egészen  más kifejezésmódot érvényre juttatni? A nyugati társadalom válsága helyett lehet, hogy egyszerűen a nyugati kultúra válságáról van szó, amely nem tud lépést tartani a megváltozott élethelyzetekkel és igényekkel. Egy könyvekből összetákolt Parthenón se nem sokkol, se nem változtat meg. Az ember körülbelül annyira lepődik meg, mint egy óriási Michelin babán. Végtelenségig szajkózott nyugati világfájdalom és a szólásszabadságért folytatott küzdelem egy olyan világban, ahol szinte keresni kell a szólásszabadságot korlátozó tényezőket: mindez nem rázza fel az embereket. A következmény: közöny, elidegenedés, vagy legfeljebb valami olcsó sznobéria, ami együtt siránkozik messze élő elnyomottakért.