A harang szava hazahívta távolba szakadt fiait a templomszentelésre és falutalálkozóra. A délelőtt 11 órakor kezdődött ünnepi istentiszteletre zsúfolásig megtelt a felújított református templom és az ódon falak is beleremegtek, amikor a hívek szívből énekelték az egyházi énekeket.

Kettőszáz év hálaadása – marosvasarhelyiradio.ro

A szülőföld valahol ott van, ahová a hágónak is könnyebben jönnek a léptek. Mikor közeledik az ember, ismerősebb minden kanyar, minden fa. Nem is az állandóság, hanem a változás szembetűnő, egy letört ág, korhadó fatörzs, megjavított útszakasz, vagy épp a mohásodó szakadék köve. A patak csörgedezve rója útját évszázados medrében, már amennyiben valami vizet hagyott benne a kánikulai hőség. A valaha kaszált domboldalakat lassan veszi birtokba a dzsumbuj, ami már a közösség fogyatkozásának és erőtlenségének jele. S amikor Jancsiné-gyümölcsöse alól kibukkan a láthatár, ott a tábla, amely jelzi a szülőfalut: Szolokma. A monda szerint legkisebb fiának mondta volna egykor Firtos várának ura: fiam, még hezzád is szólok ma! Így lett az időnek üzenete a mindenkori hazalátogató számára. Hazatérő, még szólok ma.

Kopnak a porták, dőlnek a kerítések, s valahogy megroggyant a lélek is. Mégis hazamennek az elszármazottak a régi szeretet helyére, ahogy Vencel bátyám fogalmazott immár idegen földbe verve gyökeret harmadik utódaiban is: „Nem tudom, mi van, de nem kívánkozom vissza”. Merthogy a szolokmai ember haza csak Szolokmába megy, vissza pedig a világ bármely tájára. Pedig az esztendők súlya a másik irányba billentenék a mérleg nyelvét. De az érzelem, a nyelv, az otthon tudata másként írja le a leírhatatlant.

Haza indult 2015 augusztusában sok szolokmai elszármazott, merthogy találkozásnak kínált alkalmat a kettőszáz esztendeje megépített református templom megújulása és újraszentelése. A falak hordozták az otthonmaratottak töredék hitét és akaratát a jövőre, a hazatérők a lelket, amely bezengte a megújult falak közé szorított teret. Megvillant egy pillanatra, hogy milyen is volt és milyenné lehetett volna egy faluközösség, ha szerves fejlődését nem veri szét a világváltozás. Telt templompadok, zengő ének és orgonahang, gyermekzsivaj. Talán ez utóbbi hiányzik a leginkább minden faluból. Először a határ ritkult meg, aztán az udvarok állatállománya, hogy utoljára átemeljék az egyetlen hátra maradt öreg koporsóját is a nagykapun. Amúgy a régi rend szerint.

Haza mentek a jobb lét reményében vándorútra keltek, merthogy kétszáz esztendő az ő történetük is. Ennél is több, de ebből ennyi a megfogható.

Öregek emlékezete szerint készülődik az ünnep. A fiatalok előkeresik dédanyáik és dédapáik örökségét. Fényesítik a keményszárú csizmát, harisnyába bújik a legények lába. Nem asszonygúnya ez, hanem a székelyek ünnepi viseletéhez tartozó nadrág. A lányok szoknyába rengetik maguk, három ágba fonják a hajat a tornácon, s mire megkondul a második harangszó az ünnepi istentisztelet előtt, ott sorakoznak egymással szemben várva a püspök érkezését. Két legény lóra ül, s a falu végén fogadja a püspök helyettes terepjáróját, hogy lépésben vezessék végig a falun. A templom előtt tolong a nép, az esperes és a helyi lelkésznő palástban várja az egyházi elöljáróságot, akiket népviseletbe öltözött fiatalok hada kísér a parókiáig. S mikor megkondul a harmadik harangszó, megmozdul a nép a régi rend szerint: Istennek tiszteletére. Három óra nem tűnik hosszúnak. Benne Ige, úrvacsora, vers, történelem és tanúságtétel arról, hogy szeret az Isten. És szeretik sokan azt a kicsi székely falut.

Mikor kivonul a tömeg, nagy ölelkezések és régi emlékek formálódnak szavakká, két, olykor három évtized távolsága találkozásának öröme.

Több mint száz kép idézi meg a múltat, vissza másfél száz esztendőre. Van, aki egykori önmagára, van, aki negyedik ági felmenőjére ismer. Első világháborús ráncos arc, bokrétás reguta, pártás leányok, arató asszonyok arcai jelennek meg. És sorakoznak a régi szőttesek, amelyek nemcsak a népi kézművesség kincseiről, hanem a családok egyediségéről, a minták és színek kavalkádjáról mesélnek. Hogy a ládafiak még rejtegetnek kincseket.

Bemutatásra kerül egy kismonográfia, amelyből kirajzolódik egy falu, egy közösség ezerszínű arca. Élete, élettere, küzdelme, születése és halála.

Kettőszáz év Isten megtartó szeretetében. Erről beszélt egy nap, egy közösség, amely újra hazatért a hálaadásra. Haza a gyermekkori álmok színhelyére. Vissza a gyökerekhez.