Alig vagyunk túl a zsidó Pészach és a keresztény húsvét ünnepén. Idei egybeesésük a zsidóság és a kereszténység közös gyökereit szimbolizálta. A sorsüldözött zsidó mellett napjaink a keresztény közösség üldözéséről szólnak. S mi zsidók, pontosan tudjuk, milyen az üldözöttek sorsa.

Nekünk, zsidóknak ebben 3000 éves gyakorlatunk van. Záró gondolatomban ezért kifejezem együttérzésemet mindazokkal, akik vallási üldöztetés miatt – legyenek zsidók, keresztények vagy muzulmánok – szóval, akik vallási üldöztetés miatt idén nem ünnepelhettek, vagy nincsenek biztonságban. 

Heisler: A „kibeszéletlenség” mérgezi a lelkeket - mazsihisz.hu


Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke a Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján elmondott beszédében valami egészen különleges gesztust tett. Megemlékezett a napjainkban üldözött keresztényekről is.  Köszönöm. Köszönjük. Ez a gesztus számomra sokkal több, mint valamiféle kötelező udvarias figyelmesség. Valahol itt kezdődhetne el a huszadik század lélektani meghaladása: valóságos azonosulás a másik fájdalmával.

Mert miközben megy itt a beszéd az európai értékrendről, toleranciáról, emberi méltóságról, a kultúrák egymás mellett éléséről, a lényeg valahogy mindig elvész, üresen kopognak a szavak. Mert nincs empátia, nincs részvét, nincs közösen átélt fájdalom. A Holokauszt a zsidók ügye, a keresztények üldözése a keresztényeké, a kommunizmus üldözötteié pedig a kommunizmusban üldözötteké. Nincs átjárás. Ami neki fáj, nekem nem fáj, merthogy neki sem fáj, ami nekem fáj.

Ezért tudnak annyira kiüresedni a Holokauszt megemlékezések, s lesz belőlük valamilyen kipipált kötelező gyakorlat. Ezért olyan visszafogott a nyugati nyilvánosságban a keresztények mai üldözésére adott válasz. Nincs részvét, nincs átélt fájdalom.

Magányos fájdalomcsoportok vannak itt, akik miközben részvétre várnak, megrendülten állapítják meg, hogy a fájdalmukra senki sem kíváncsi. S kialakul egy ördögi kör, valamiféle fájdalomverseny a saját fájdalom nyilvánosság előtti elismertetéséért, minek következtében az egész folyamat a visszájára fordul, s valóságos részvét helyett lesz gyűlölet, düh és agresszió. Egy egészen abszurd helyzet, amikor a másik fájdalma nemhogy részvétet, de hárítást vált ki, éppen azért, mert a saját fájdalmamra nem figyel oda senki sem. Ha nekem nem jár részvét, akkor neki sem. Inkább utáljuk a másikat a saját fájdalmáért.

Elképesztően mély társadalomlélektani folyamatok zajlanak itt, s a különböző identitáscsoportok a meg nem értettség tapasztalatával magányosan vívják harcukat, s ebben a fájdalomversenyben csak szaporodik a démonok száma, nő a részvétlenség, egészen abszurd módon ez az ördögi kör egyenesen közömbössé tesz a másik szenvedése iránt, miközben amúgy, mi együtt, buzgón kiállunk az úgynevezett értékekért.

Heisler András nagy dolgot tett. Megszakította ezt az ördögi kört. Úgy beszélt a saját fájdalmáról, hogy közben ezzel nem akarta megsemmisíteni, avagy közömbösíteni mások igényét más fájdalmak elismerésére is. Ezzel szerintem meghaladta a mi huszadik századunkat. Szó nincs arról, hogy felmentette volna az egész kereszténységet. Az a keresztény, aki nem érez semmilyen bűntudatot a keresztény Európában kivégzett zsidók miatt, semmit sem ért.  Viszont a keresztények mai üldözése iránti egészen kivételes gesztusán túl szokatlanul üdítően a kérdéskört évezredes távlatokba helyezte, s beszélt a közös zsidó-keresztény gyökerekről. S ez megint valami teljesen új, hiszen miközben kimondta, hogy a „ holokauszt idején a felvilágosultnak mondott emberiség értékei omlottak össze”, mégsem szüntette meg az évezredes történeti folytonosságot.

No, szerintem valahol itt kezdődne ennek az ördögi fájdalomversenynek a feloldása, s a huszadik századi fájdalomidentitások gyógyulása. Azonosulás egymás fájdalmával.

Heisler Andrásnak pedig köszönöm ezt a beszédet. Végre valami, ami kiemel ebből a mindennapi dagonyából, a részvétről szóló retorika ürességéből, és reménnyel tölt el.

Nekem így még a Holokauszt nem fájt. S e beszéd hatására talán lesznek többen is a nem keresztények közül is, akik a nyilvánosság különböző szintjein ki merik mondani, hogy nem csak úgy „embereket” végeznek ki manapság a világ egyes részein, hanem keresztényeket a hitük miatt.

Mert a keresztények szenvedése nem csak a keresztények ügye. Mint ahogyan a Holokauszt sem csak a zsidóké.

Hozzászólások