Merkel kancellárasszony nem látja, hogy hibát követtek volna el a választási kampányban. A CSU-nál azért több az önkritika: „így tovább nem mehet“.

A német választások másnapján – tagesspiegel.de

Őszintén, nem akartam írni a németországi választásokról. Sok okom van rá. 2015 őszén egy németországi konferenciára tartva, épp aznap érkeztünk az osztrák-német határra, amikor a német oldalon lezárták a határátkelőket. Ekkorra már menekültek százezrei lepték el Nyugat-Európát, döntően Németországot, hiszen Angela Merkel német kancellár mintegy meghívót nyújtott át nekik, amikor azt mondta, hogy mindenkit befogad Németország és, hogy ez az ő sikertörténetük (wir schaffen das). Ezzel párhuzamosan kialakult egy olyan magyarellenes hangulat, amit csak azok éreztek, akik azokban az időkben Európa nyugati részében éltek vagy jártak.

Ezen a bizonyos napon az osztrák autópályadugóban állva, egy osztrák rendszámú autóból nyílvánosan megfenyegettek látva a magyar rendszámot. Nem féltem, inkább értetlen voltam, én, aki beszélem úgy ahogy nyelvüket, aki sem ártatlanabb, sem hibásabb nem voltam a fenyegetőnél – feltehetően osztrák állampolgár – abban, ami kialakult Európában és az országutakon. Németországba érve aztán záporoztak a konferencia szüneteiben a kérdések, amik az idei évben is vissza-visszaköszöntek, igaz már sokkal cizelláltabban, mint évekkel ezelőtt. A német média megágyazott a magyarellenességnek és nem kevesen bedőltek ennek az egyoldalúságnak.
Mégis most, hogy lefutottak a választások és a közbeszédben mindenapos lett az a szóhasználat, amit akár egy évvel ezelőtt is lehetetlennek tartottak, a hagyományos német nagypártok pedig gyászosan leszerepeltek, nem tudok elmenni egy, a politikai elemzők, pártkatonák és szembenállók által alig vagy egyáltalán nem érintett jelenség mellett, nevezetesen, hogy Németroszág kancellárja tizennyolc százalékos veszteség után sem hajlandó egyetlen önkritikát gyakorló mondatot kimondani. És ennek nem a politikai oldala érdekes, hanem az a magatartás, ami nélkülözi az esendőség ismérvét.
Az ember tévedhet, rosszul is dönthet egy adott pillanatban, igen, ez emberi. A tévedhetetlenség bizonyossága pedig éppen azt kérdőjelezi meg, hogy komolyan veszi-e az ember az ő emberlétét?
Ami zavar Angela Merkelben, az a tévedhetetlen anyakép (Bundesmutti).
Ő soha nem tévedett a gyermeknevelésben. Tökéletes anya volt, nem kellett semmit visszavonnia. Éjszakáit nem fárasztotta ki a síró és nyűgös poronty. Nem kiabált a gyermekével, nem volt sohasem dühös, ha valamit elrontott. Nem szembesült szülőértekezleteken problémákkal. Neki nem voltak soha gondjai a gyermeke jövőjével. Nem, mert nincs neki. Nem volt nehéz tévedhetetlen muttinak lenni.
És valahogy ez az attitűd átkerült a politikai térbe. Már nem tabu kimondani, hogy a kancellárelődökhöz, Konrad Adenauerhez vagy  Helmuth Kohlhoz képest maradandó alig marad utána. Kitűnően menedzselte országát, de azoknak a reformoknak gyümölcsét aratta le, amit épp azok hoztak, akiket váltott a hatalomban. Nem voltak sosem víziói, de elég okos és óvatos volt mindig kivárni a történések második lépését. A helyzet alakulásával változtatta álláspontját. Inkább érdekek, mint értékek mentén politizált. Vitte őt a gazdasági jólét, s közben az ország identitás-kírzisbe került. És ezzel Európa egy része is.
Az egyik történelmi hiba, és félő, hogy ha nem is végzetes, de nehezen korrigálható, ami hozzá köthető, hogy Európának a lelkét nem megerősíteni akarta, hanem humánussá tenni. Humanizmusának tévedése az, hogy annyira szerette az idegeneket, hogy elfeljtkezett az övéiről. Az övéi alatt pedig nemcsak a németeket és a nemzeteket értem csupán, hanem azt a kohéziós erőt, amely Európát azzá tette, amivé lehetett. Elfelejtkezett a keresztyénségről és annak etikai lecsapódásáról. A kereszténydemokráciát a keresztyén tartalmától fosztotta meg. Jólét, szociális piacgazdaság, humanizmus voltak a hívószavak, miközben az emberek hétköznapjaiba beköltözött a félelem. Vele együtt még jónéhányan nem értik, hogy miért volt ez a nagy bukás, holott Németországnak sosem ment olyan jól mint mostanság. A jólét az anyagi telitettségben elér egy olyan szintet, amikor egy társadalom életében már nem jelent nyugvópontot.
A közösségi értékek, a nyelv, a kultúra, a hasonló és egyben kiszámítható magatartásformák, mint identitáskérdések egyre fontosabbá válnak. Bármilyen gazdag egy társadalom, mindig lesz arra viszonyítás, hogy sokan szegénynek és kirekesztettnek érezzék magukat. De nem kell felhalmozott vagyonnak lenni, hogy az emberek boldognak és megelégedettnek érezzék helyzetüket.
A nyugati világ értékrendje, hogy a pénz mindenre megoldást jelent, lassan kezd erodálódni. Más dolgok kerülnek előtérbe, az identitás-kérdések meghatározó elemei. Nem a gyors változás a probléma, hanem az ebben vesztes  vagy magukat vesztesnek érző tömegek nagysága.
A választást követő napon egy tizennyolc százalékot veszítő párt vezetője kiáll pókerarccal a nyilvánosság elé és elmondja, hogy mindent jól csináltak, átgondolta egy éjszakán, de most is mindent úgy csinálta, ahogy megtette.  Szóval, egy családban ha öt gyermekből egyet elmarnának, minden rendben valónak találtatna. Mert anya tévedhetetlen. Ha egy egyházi közösségben húsz százalék eltűnik négy év alatt, minden rendjén való.
A tévedhetetlenség önmítosza zavaró és a belátás hiánya. Az esendőség, mint a legemberibb tulajdonság. És amiért szomorú, hogy ő egy evangélikus lelkész édesapa mellett nőtt fel. Valamit ismer talán a Bibliából, s nem csak hallott a Bibliáról.
S ha még ő sem mutat hajlandóságot, akkor kitől várhatjuk Európa lelkének újra megmutatását? Tényleg megtérésre van szükség!
A politikában pedig arra, hogy a szavak visszanyerjék újra jelentésüket. Kereszténydemokrácia ne lehessen keresztyén hit és értékek nélkül. Különben minden zengő érc és pengő cimbalom.

Hozzászólások