Zán Fábián Sándor: A mi békességünk nem a nagyhatalmakban van, nem fegyvereken alapszik-nyugszik, hanem egyedül az Istenben. Ha az emberek ezt megértenék és megfogadnák, ha hinnének az Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, akkor nem vágynának a fegyverek erejével szerzett igazságra, hatalomra és dicsőségre, hanem valamennyien együtt, a hit által nyernék el az Isten áldását.

Dicsőség, békesség, jóakarat- Kárpátaljai Református Egyházkerület

Naiv az, aki úgy gondolja, egy keresztyén gyülekezet a tökéletessé vált emberek közössége. Éppoly színes sokadalom ez, mint a világban bármelyik; hogy kinek mekkora a hite, ezt nem tisztem firtatni, de tény, hogy nem ugyanaz hajt mindenkit a templomba. Az viszont minden esetben elkeserít, ha bebizonyosodik, hogy már ott helyben, a templomban Isten elhangzott Igéjét sárba tiporják azzal, hogy ellenére tesznek. Feltételezem, nem kell ezt a Sátánra kenni. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy elfelejtették értő módon hallgatni az Igét, a prédikációt, a dicséretek szövegeit. Egyik fülön be, a másikon ki…

Elkeserített, hogy karácsonyunk tele volt emberi háborúsággal. Hiába hangzott el az üzenet – „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” -, mindig valami emberi szó mérgezte a békességnek és örömnek megágyazott ünnepet. Pedig, ha jól belegondolunk, a karácsonyi üzenet egyik legegyszerűbb, talán legtöbbet hangzó Igéjéről van szó. A város főterén unásig ismétlik, a giccses karácsonyi üdvözleteken ott áll. Nyilván, van, akinek számára a szavak tartalma már csak langymeleg kegyes meseszólamnak tűnik. Akinek szívében „ilyenkor decemberben” csak „szép Tündérország támad fel”, az valóban kizárólag halk zsolozsmázásnak hallja az Igét. És ha így van, akkor nem is érez különösebb lelkifurdalást, ha szemforgatva „áldást, békességet” kíván, közben pedig beszól valaki másnak, veszekszik és háborúságot szít.

A gyerekek karácsonyi műsora nálunk hagyományosan advent negyedik vasárnapjának délutánján van. Ezen az istentiszteleten a hátam mögött ülő hangosan kritizálja – a gyerekek fülét sem kímélve – a templomban felállított karácsonyfát, kicsinek találja és csúnyának, a díszítést pedig túl egyszerűnek. Ezt nem kevés gúnnyal és röhögéssel tárgyalja meg a mellette ülőkkel. Érzem, hogy elönti a forróság az arcomat. Tudom, hogy a fa jólelkű emberek adománya, akik szeretettel hozták. Amúgy nem is kicsi, a díszítése pedig elég heroikus munka eredménye. Diszkrét, elegáns, szép, és illik a templom belső megjelenéséhez. Tudom, hogy ketten-hárman áldozták rá idejüket, és a hangos okoskodó nem volt közöttük. A körülötte ülők később nekem panaszolják, mennyire zavarta őket ez a viselkedés.

A legdurvább jelenet mégis ünnep másodnapján játszódik le. Miközben a lelkész az úrvacsora utáni buzdítás szavait mondja, méltatlan jelenetek játszódnak le a templom másik végében. „Minekelőtte elbocsátanánk titeket, kérünk és intünk, hogy Isten kegyelmét hiábavalóvá ne tegyétek magatokban.” Számomra mindig hátborzongatóan szépek az intés szavai. Aki komolyan vette az úrvacsorát, annak szívében béke kell legyen, s aki nem vette komolyan, az „ítéletet eszik és iszik”. Az úrvacsora végső soron nemcsak Istennel szembeni felelősség, hanem önmagunkhoz s embertársainkhoz való viszonyunkban is felelősség. A buzdítás pontosan arról beszél, hogy ez nem varázslás kérdése, nincs semmiféle misztikus abban, mivé lesz az ember általa. Sokkalta inkább a tudatosság és a vállalás fontosságára int, arra, hogy bármilyen a személyiségünk, a békességre való törekvés egy belső munkafolyamat része, meg kell tanulni uralkodni indulatainkon, empátiával kell odafordulnunk a másik emberhez, intenünk kell magunkat egy más, szelídebb viszonyulásra. Meg kell tanulnunk bocsánatot kérni, és elnézni zavarónak vélt dolgokat, szelídnek, békességtűrőnek lenni, s végül talán békességet is tudunk teremteni magunk körül, ha megadatott számunkra ez a csodálatos adomány.

Karácsony másodnapján az úrvacsora utáni buzdítás szavai alatt valakik összevitatkoztak a templom hátuljában. Amíg szólt az intés, addig ők ezzel foglalták el magukat. Száz éve talán, kétszáz éve egészen biztosan e vita minden résztvevője nyilvános intést kapott volna a templomban. Ehelyett az ünnepet megmérgezte az ügy, és a lelkész kénytelen volt délután is foglalkozni azzal, amihez amúgy semmi köze nem volt. Pátyolgatni megsértett embereket. Miközben senkinek nem volt igaza. Tudjuk, hogy a mai templombajárók egy része rettentő fegyelmezetlen. Nem bírja kivárni az istentisztelet végét, előbb elmegy, de még újságot vesz, zörög, beszélget. Van aztán az a típus, aki mindezen jól elszórakozik, mert tökéletesen hidegen hagyja, hogy mit mond a lelkész. Figyeli a mocorgókat, a korábban távozókat. Van aztán az, aki „beszól istentisztelet után a másik embernek, avagy a lelkésznek. Aki gondolkodás nélkül kimondja, amit gondol, akit nem érdekli, hogy megbánt valakit, hogy esetleg elrontja a napját, elrontja az ünnepét. Mit gondolnak ezek az emberek az Úr vacsorájáról? Ugyan már, hagyján békén azzal, hogy „ítéletet eszik és iszik”?

A 20., 21. századi ember mindig is nagyra tartotta magát. Az információ korában hihetetlenül okosnak és jól értesültnek érzi magát. A szó mégis valahogy nehéz dolog. A megértés fárasztó. Az egyszerű szavak mind jámbor muzsikává válnak fülében. „Békesség”, ugyan mit is jelent ez? Angyalmesék varázsszava!

Nem hiszem azt, ami Adyban ugyanezt az indulatot váltotta ki. „Ha ez a szép rege 
Igaz hitté válna”, mondta ő, mert az ember akkor is gyarló és ostoba volt. Azért nem mondom, mert bizonyosság számomra az, hogy nem szép regéről van szó, hanem igazságról, a kijelentés erejéről, és az Ige lélekformáló képességéről. A békesség mindig először belülről kell fakadjon. Én és te és ő: mindenkinek saját felelőssége az, hogy van-e, és kisugárzik-e környezetére. Valahogy úgy, hogy Isten üzenete egyik fülön is be, meg a másikon is be, míg eljut a tudatig és a szívig.

 

 

Kép: Toni Zenz: A halló