Több londoni színház is eltörli a közönség megszólításánál használt „hölgyeim és uraim" kifejezést, nehogy megsértse a magukat nem kizárólag két nem alapján meghatározó nézőket.

Törlik a „hölgyeim és uraim” megszólítást a londoni színházakban a gendersemlegesség jegyében - Origo

Valamikor, nem is olyan régen, még egyértelmű és magától értetődő volt, hogy mi a normális. Például az, hogy van férfi, és van nő. Van apa, és van anya. Például az, hogy van család. Például az, hogy van haza, és van nemzet. Például az, hogy van Isten.

De aztán megtanították nekünk, hogy amit normálisnak tartottunk, az csupán belénk ivódott előítélet. Mert tulajdonképpen, ha belegondolunk, mi is az, hogy férfi, avagy nő? Belénk nevelt szerep. Mi is az, hogy haza? Egy ránk hagyományozott érzelmi fikció. Mi is az, hogy nemzet? Törzsi maradvány. Mi is az, hogy isten? Vallástörténeti fenomén, egy letűnt tudatforma ittmaradt emléke.

Szóval megtanították nekünk, hogy minden, amit korábban normálisnak tekintettünk, csak egy ránk erőszakolt ruha, amelybe gyanútlanul belebújtunk, s még azt is elhittük, hogy a ruha mi vagyunk. Pedig az a ruha valójában egy zubbony volt, amely arra hívatott, hogy gúzsba kösse valódi önmagunkat.

Nosza hát, ideje öntudatra ébredni, s lázadni minden ellen, amelyet korábban normálisnak tartottunk. Elég volt már ebből a nyárspolgári csökevényből, legyen már végre szabad az egyén minden beléivódott előítélettől, s tartsa magát távol mindentől, ami hagyományosnak tekinthető, s amire valamikor az identitása felépült. Isten, haza, család mehet a darálóba, mert ezek mind az egyén fölé helyezett közösségi kényszerképzetek.

De ennek vége már. Nem normális dolog az, ha az ember csak úgy magától értetődően normálisnak tekinti azt, amit a hagyományból normálisként örökölt. Ezek a régi normalitások valójában csak egy elnyomó rendszer részei, s egyetlen céljuk, hogy az embert engedelmes rabszolgává neveljék. A keresztyénség, a hagyományos emberkép és családmodell, a nemzet eszméje, a nemzeti érzés valójában ennek az elnyomó hatalmi gépezetnek az eszközei, amelyek arra hívatottak, hogy az egyénnek még csak véletlenül se jusson eszébe, hogy el van nyomva, a szabadságát elvették.

Szabadulni kell tőlük, mi több, az egyén kiszabadítása a hagyományos normalitások zubbonyából maga a legfőbb jó, a magasabbrendű erkölcsi cél. Az egyént ki kell szabadítani abból a rettenetes történeti hagyományból, amely eddig gúzsba kötötte, s meg kell szabadítani normálisnak hitt tévképzeteitől. Az egyén attól egyén, szabad és független, vagyis normális, ha a hagyományos normalitást megkérdőjelezi egy magasabbrendű erkölcsiség nevében, s lenézően tekint a nyárspolgárok, a maradiak, a tradicionalisták normalitásainak világára.

Ez a normalitás új normája, amely úgy szereti megjelentetni magát, mint valamiféle felsőbbrendű morális kánon, sőt diktátum. S ha valaki merészel hagyományosan normális lenni, s azt mondani, hogy az Isten, haza, család fogalmi hármassága az identitás alapja, menten lecsap rá a tüzes ménkű, s lesz jó esetben maradi, anakronisztikus, szalonképtelen, populista, rosszabb esetben rasszista, fasiszta, szexista, xenofób, homofób, szélsőjobbos, aki immár kiírta magát az új normalitáskódex régi normalitásokat felülíró szalonközösségeiből.

Pedig dehogy van itt szó arról, hogy az új normalitáskódex apostolainak a célja az egyén szabadsága, amelyet úgy kívánnak elérni, hogy úgymond kiszabadítják a hagyományos normalitások világából. A cél sokkal inkább a hagyományos normalitások közösségi alapjának (Isten, haza, család) a szétzilálása, a társadalom atomizálása, belső kohéziós erejének felszámolása, hogy aztán létrejöjjön a történeti identitásától megfosztott tömeggyártott fogyasztó, aki ájultan omol össze a globális tőke mindent összemosó, egyneműsítő hatalma előtt, átengedve neki mindent, amit korábban normálisnak tartott, s ami emberré tette.