„Az egyház, a keresztyén ember missziói feladata továbbra is életképes, vonzó közösségi alternatívát mutatni, megtalálva a saját hangját, hogy a környezetünkben élők be tudjanak és akarjanak kapcsolódni közösségeinkbe" – fejtette ki. Szárszó szerepét abban látja, hogy újra egy olyan értelmiségi gyűjtőlencsévé válhat, mely koncentrálja a változásokat elindító gondolatokat, meggyújtja azt a kanócot, melynek végén fellobban a megvalósulás lángja.

Zsengellér József Szárszó jövőjéről – reformatus.hu

Az újraindulás önmagában érték. A 2017-es református Szárszó jelentősége az, hogy megtörtént. Hogy létre jöhetett egy újabb viszonyulás a viszonyuláshoz, a régi Szárszó szellemiségéhez. A nagy kérdés persze, hogy folytatni kívánja-e vagy valami újat lehet és érdemes kezdeni? Néhány szempontot szeretnék felvetni a jövővel kapcsolatban, amire a konferencia kezdetén Zsengellér József tett kísérletet, de sem a hozzászólások, sem a későbbi előadások nem reflektáltak erre vonatkozóan. Pedig érdemes lenne egy egész konferenciát szánni a problémafelvetésnek, amelyben nemcsak az egyház útkereséseinek lehetőségeit, hanem a magyar társadalom egészének, illetve ebben a meghatározó közösségeknek jövőképét is érintené. Ugyanilyen izgalmas lenne a Kárpát-medencei magyarság és benne a - mindenhol jelen lévő és magyar etnikumot képviselő – reformátusság életlehetőségeit, illetve a 21. századi mobilitás következtében felmerülő nemzeti, nyelvi, tudati, hitbeli kötődések különböző szeleteit is feltárni a diszpóra helyzetében. Vagy éppen az elszakadásét.
Szárszó jelentősége tehát a létében van és lenne.

1. Szárszó nem a református egyház, de nem elválasztható tőle. A jelzőnek, mármint ami ebben a kontextusban „Szárszót” jelenti, nem csak el kell bírnia a jelzett dolgot nevezetesen a református egyházat, hanem hordozni is kell azt. Abban az összetettségben kell megjelenni, ahogyan az egyház leképezi a társadalom teljességét, s mégis azzal az igénnyel, hogy ne csak reprezentánsa, hanem kovásza legyen. Az intellektuális elköteleződés egyidejűleg egyházi, sőt hitvallásos elköteleződés kell legyen. Az egyház által hitvallásosan képviselt értékek ellenében hitvallás nélküli értékek nem léphetnek, még ha azok azonos tartalmúnak is tűnnek. A 2. világháborút követően Európa nyugati felének egyházaiban hitvallásos tartalom nélkül kiürültek a templomok, miközben az egyháziasságát vállaló elit társadalmi kérdésekben humanistább volt a humanistáknál, legalábbis a verbalitás szintjén és oda jutott, amivel feladta nemcsak a megkülönböztethetőségét, hanem a missziói igényét is. Egyidejűleg mondott le az európai történelemben keservesen megszenvedett megkülönböztethetőségről és a következő nemzedék azonosulási lehetőségeiről. Ma ez csapódik le a bevándorlás kapcsán, amikor a viszonyulás nem transzcendens és etikai dimenziójú, hanem jogi kritériummá lett, nevezetesen az alkotmányosságnak (Verfassungsmassigkeit) való egyedüli megfelelés kényszerévé.  A társadalmi változás igényét nem lehet összetéveszteni az isteni megváltással.
2. Szárszótól 1943, mint meghatározó pont el nem választható, de nem folytatható analógiákban sem. De nem szabad a kivételes történelmi pillanat kihívásában összegyülemlett erőt kijátszani a szárszói szellemiség ellen. Erről még később szólok, de fontos leszögezni, hogy Szárszó több 1943-nál. Szárszó nem a fenyegetettségtől való félelemből, hanem az összeomlásból való megújulási igényből született a '20-as évek végén. Nem a lehetséges történelmi alternatívák között kereste a megmaradás lehetőségeit az alapításkori fiatalság, hanem az akkor kilátástalanságból ébredező ország lelki ütőerére tette a kezét és lelki megújulást akart, és annak következményeként társadalmi változásokat. Az akkor létező népegyházi kereteket túllépve kínált megújulási igényt a magyar ifjúságnak. Nem a kényszer, hanem az érintettség helye volt. Ha van valami, ez az, amit fel kellene vállalni. Ezen a ponton szükséges lenne annak a 2. világháborút követő értelmezésnek revideálására is, amely visszaköszönt a mostani konferencián is, és amely Szárszót csak mint politikai és szellemi útkeresést definiálja annak elvetélésével vagy részleges megvalósulásával. Ezért sem folytatható a régi Szárszó.
3. Létjogosultsága épp abban van, ha és ahogy a jövőkeresést nem szakítja ki a keresztyén biblikus tartalomból. Nem vallási fanatikusok futurológiai vízióiról és apokaliptikus riogatásáról beszélek, az nem a református egyház sajátja, hanem arról a prófétai merészségről, amelyik láttatja a történelmi távlatok Istentől való elidegeníthetetlenségét. Nem fél kimondani, hogy amik megtörténtek, „miattunk is történtek”, nem veti le a felelősséget, vállalja a teljes közösséget – ahogy Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban megfogalmazza – anélkül, hogy lemondana kritikai igényről.
Ha parallelitásokat keres, épp a reformáció kora kínál. S ha perspektívákat remél, ugyancsak addig kell visszanyúlni, amely a történelmi kihívásokban is sikeres kornak mondható. Amennyiben nem vállalja, úgy egy talán sikeres szellemi műhellyé lehet, amely diagnózisokat készít, álmokat vizionál, csak épp hatása nem lesz a társadalom egészre, legfeljebb szimpatizánsokra.
4. Épp ezért a jövőben kerete és igénye az evangelizáció kell legyen. Evangelizáció alatt nem kegyes szólamok halmazát, szövegfüzérek egymásba fonódását, imaközösségek kényszerét, hanem az evangéliumi kálvinizmust értem. Ez volt amúgy az idei konferencia egyik leggyengébb pontja. Szárszó nem a klasszikus igehirdetések helye. Vállalnia kell azt a vékony mezsgyén járást, amelyben az igei igazság provokál és pezsdít. Kísérleti terep is lehet a formát, de különösen a tartalmat illetően. Újat akarni kevés, jót kell az asztalra tenni. Nem kell félni, kihívni az ún. langyos értelmiséget értelmiséginek vélt fedezékéből, hanem szembesíteni kell a tua res agitur igényével. Bogárdi Szabó István püspök fogalmazott valahogy így: évekig azt mondtam, nincs református értelmiség. Most hajlandó vagyok változtatni álláspontomon, van református értelmiség, csak nem látom. Nos, akkor, mondom én. Ha a vadász kimegy az erdőbe és nem látja a vadat, zajt ver és felriasztja. Ha emberei is vannak, hajtóknak fogadja, hogy szembe hajtsák vele. Ahol erdő van, vadnak is kell lenni, kevesebbnek vagy többnek, olykor a mezőn is magas fűben meglapulva ott vannak, de puskacső elé kell hajtani, ha zsákmányra vágyik a vadász.
A biblikusság mint keret elengedhetetlen, az evangélium, mint szükségesség megkerülhetetlen. Só és kovász, nem csak formálisan és hangzatosan, hanem lényegileg is.
5. Az előbbihez kapcsolódóan egy új nyelvi kísérleti terep is lehetne úgy az egyházi belső, mint a kifelé való kommunikáció megújítására. Élesbe fordulhatna a „kánaáni nyelv” problémájának ügye, amelyben az egyház legnagyobb baját vélik megtalálni az utóbbi évtizedekben. De nem jött ki még senki az alternatívával, a hatásában frenetikus egyházi szlenggel, vagy egyházi sms, éppenséggel fészbúk nyelvvel. Nem született szómagyarázat gyűjtemény, egyházi szinonima szótár, sem fordítói kísérletezés a nyelv újfajta hatástörténetére. Én nem osztom a kánaáni nyelv évtizedes vitáját, nem is gondolom, hogy az egyház nyelve egészében gyengébb lenne, látom azonban az erőtlen szövegeket, hallom a pongyola szónoklatokat, szembesülni kényszerülök a nyelvi igénytelenségtől a tehetségtelenségig húzódó problémák tömkelegével. De nemcsak ez van. Éppen Szárszó lehet alkalmas arra, hogy a szemantikai húzódozásból az összemérhetőség bizonyosságáig eljusson az értelmiség. Hogy egy bibliai fejtegetés kevésbé érthető-e, netán idegenebb-e az embertől, mint egy társadalmi, gazdasági, politikai kérdés taglalása? Nem hiszem, hogy az igehirdetés avatott módon való jelenlétével, tartalmával és kifejezési eszközrendszerével kudarcot vallana. De ez csak a felületesség ismérve. Az Ige mint Isten beszéde ennél mélyebbre kívánkozik.

(Befejezés következik)

Hozzászólások