„Nem lehet úgy beszélni az egyházi személyiségek érintettségéről, hogy ne azzal kezdjük: a rendszer valódi korifeusai, tehát akik valóban az egészet működtették, és akik az egyházi személyeket beszervezték és beszámoltatták, azok sok esetben demokratikus legitimációval ma is a magyar közélet részei” – nyilatkozta korábban Prőhle Gergely a hvg.hu-nak adott interjújában. Megszólalóink egyik része szerint nem lehet addig felelősségre vonni az egyházak beszervezett ügynökeit, ameddig az egykori ügynökhálózatok tényleges mozgatóinak nevét nem hozzák nyilvánosságra. Mások szerint mindez nem jelenthet kibúvót az alól, hogy a közelmúlt szálait, amelyek máig hatással vannak az egyházakra és a közéletre, ne próbálják meg kibogozni.    Egy neve elhallgatását kérő, gyakorló ortodox lelkész szerint „nem illő a túszokat kutatni addig, ameddig a túszejtőket nem vonjuk felelősségre”. 

Ügynökök az egyházak élén: tettesek vagy áldozatok? hvg

"Álláspontja szerint az lenne „a becsületes sorrend”, ha először neveznénk meg azokat, akik hatalmon voltak és kényszerítették vagy behálózták a papokat. „Ha behívtak raportra, menni kellett. Moszkvában a KGB-hez, itt az ÁVH-hoz. Nem lehetett ellentmondani. És az összes moszkvai püspök, ha nem akarta, hogy bezárják a templomát, köteles volt a KGB utasítására jelentést írni. Én testközelből láttam az eseményeket, engem is behívott az ÁVH, megpróbáltak lebeszélni a papi pályáról, nem sikerült nekik. Nekem szerencsém volt, elengedtek.” Elmondása szerint akkoriban mindenkit behívtak, de csak egy-két embert sikerült beszervezni, akiket nem egyszer magánéleti botlásukkal zsaroltak meg, de nem tagadja, hogy olyan is volt, aki a jobb pozíció reményében magától működött együtt (a megkérdezettek válaszai alapján hasonló, sok ismeretlenes egyenlet írható fel a többi egyház beépített embereivel kapcsolatban is).

„Volt olyan csoporttársam, akinek a viselkedéséről már a teológián messziről lehetet látni, hogy kerülni kell, nem velünk van. Később hamarabb előre tudott jutni a ranglétrán. De ez nem változtat azon, hogy mindenkit berendeltek, nem volt olyan püspök, aki ezt a meghívást megtagadhatta. Ezt eladni ügynökmúltként az egyházakra nézve sértőnek találom” – számolt be tapasztalatairól a Magyar Ortodox Egyházmegye lelkésze."


Tudni akarunk. Világosan látni. Csak egyet tudunk, hogy az előkerülő nevek nem tisztáznak szinte semmit. Igazán nem lepődünk meg. Vagy nem is tudunk mit kezdeni ezzel. Vitatkozunk. Meg kell bocsátani. Kinek? Kinek a nevében? Kinek van joga hozzá? Meg kell büntetni. Ki és kit? Van egy tudható és sejthető ügynökmúlt. Valószínűsítem, hogy ügynökök ma is vannak. Nemzetbiztonsági hivatal van, akkor ügynökök is vannak. Ezeknek tagjai sem cserélődnek. A rendszerváltáskor sem hiszem hogy lecseréltek volna bárkit is. Ők a titokszolgák. Információk, módszerek, kapcsolatok. Az új kormánynak, államhatalomnak is kell. Nem lehet felfedni ezt. Nem is fogják. Addig, amíg politikai vagy nemzetbiztonsági kockázatok vannak ez titok marad. Amikor használni kell, lehet, pontosan annyit fognak szivárogtatni, vagy fellebbentik a fátylat, hogy a jó populisták, vagy a nép egy darab csonton rágódjon. Ebben semmi rációt nem látok, mégha úgy tűnik, hogy az igény jogos. Szeretnénk tisztázni helyzeteket, embereket, hivatalokat. De jó is lenne. De ebben a pillanatban a realitása ennek nem sok. Nagyobb realitása lenne, ha megengedeik a felettes szervek, hogy egy önkéntes dekonspirációt végezzenek. Fedjék fel azt, hogy akármiért is részesei lettek egy ilyen rendszernek. Nyilván nem fogja ezt sem mindenki vállalni. Jó oka van ennek. Vitakultúránk nulla. Szívesen rásütünk bárkire bármit. Ítélkezünk.

De van valami, ami engem nyugtalanít. Sőt, zavar! Egyenesen idegesít! Bánt! Ez az áldozatok története, élete. Bárkivel is beszélek erről, mindenki tud családtörténetet, tragédiákat emiatt. Az egy dolog hogy vannak az ügynökök, a beszervezők, a tartótisztek. Az így-úgy jelentő balfékek, lelkes amatőrök, vérprofi önkéntesek, túlbuzgó hivatalnokok. Ezek vagy meglesznek vagy nem. A profik gondoltak a múltjukra és a balfékeket prédának dobják. De mi van az áldozatokkal? Róluk tudhatunk. Tudunk. Mi van a családjukkal? Mi van azokkal, akik sírjára a mai napig csak egy-egy elkötelezett szerette visz virágot, mert a többiek szégyellik. Mikor lesz olyan, hogy kimondjuk, ártatlanul lettetek meghurcolva, hátratéve? A család ártatlanul szenvedett. Mikor lehetnek az unokák büszkék mégis a nagyszüleikre? Mikor nem kell többé félni egy közösségben a megbélyegzéstől? Mikor mondják ki az áldozatok nevét a közösségükben ismét, mint aki Isten ügyében járt és hűsége miatt és pár névtelen bejelentés miatt áldozatta lett a rendszernek? Lesz valamilyen rehabilitáció? Naivnak mondanak. De ez nem naivság. Ez a mi kötelességünk. Aki csak teheti gyűjtse össze ezeket a történeteket, amíg még lehet. Tegyük össze, írjuk le. Legalább az utódok számára kínáljunk megnyugvást. Öleljük meg őket. 

Tanácstalan vagyok. Nagyon szeretném, ha segítenétek ebben. Kelletek a történetitekkel. Kelletek a családjaitokkal. Kelletek a megbocsátásotokkal, vagy haragotokkal. Kelletek. Az ügynökök ügyesek. Az áldozatok áldozatok. Őket ne takargassuk el, csak ha védeni akarjuk, vagy felemelni, vagy őrizni.

Nem mondom, hogy ne táruljon fel a múlt amennyire lehet. De ha sikerült az áldozatoknak a sorsát enyhíteni, családjaikba békességet vinni, akkor többet tettünk, mintha kristálytisztán kihirdettük volna az összes ügynök nevét. 

Hozzászólások