A BBC beszámolója szerint Slobodan Praljak felállt, azt kiáltotta, hogy ő nem háborús bűnös. Ezután a szájához emelte a kezét, a fejét hátrahajtotta, és valóban úgy tűnt, mintha lenyelt volna valamit. Orvost hívtak hozzá, de már nem tudták megmenteni az életét az Index.hr nem hivatalos forrásból származó információi szerint. A hírt a Nemzetközi Törvényszék órákkal az eset után, este 6-kor erősítette meg. Azt írják, hogy Praljak a kórházba szállítás után halt meg.

Mérget ivott a hágai törvényszék egy vádlottja – index.hu

Negyed századdal a délszláv háború befejezése után próbálnak a nemzetközi igazság nevében valamifajta elégtételt szolgáltatni a volt Jugoszlávia népeinek. Kívülről úgy tűnik, mintha valamiféle patikamérlegen mérnék a háborús szörnyűségeket, ezért is kerítenek hol szerb, hol horvát, hol pedig bosnyák tetteseket elő.
Az egykori Jugoszlávia területén háború folyt. A háború nem társasjáték, sem párnacsata. Egy az első világháborúban összetákolt állam testvérnek hitt népei estek egymásnak. Hetven év együttélése hozta a felszínre, hogy mennyi gyűlölet, sérelem halmozódott fel egymás iránt az évtizedek alatt.

A viszonylagos jólét sokáig palástolta ezt a konfliktust. A szelíd diktatúra eszközeit jól vegyítették az oszd meg és uralkodj mindennapi valóságával. Jugoszlávia álomország volt, legalábbis keletről nézve. Jólét, nyugati áru, szabad munkavállalási lehetőség Európa nyugati felében és a tengeren túlon. Nagy népei, a világháború győztesei mítoszaikkal sem tudták feledtetni a mélyben rejtőző sérelmeket, s mikor a mítoszok meginogtak és partikularizálódtak, egy olyan nemzeti érzés került a felszínre, amely dominanciáját a többi fölé akarta helyezni. A volt Jugoszlávia balkáni jellegétől eltekintve egyfajta leképezése a feloldódni képtelen nemzetállamok valóságának. S benne is lennénk Európa mai önmeghatározásának dilemmájában.
A kudarcos európai történetet egy demitizáló jogi kényszerbe vert eljárással próbálják megoldani. A hágai nemzetközi bíróság olyan embereket ítél el, akik a saját nemzeti közösségeikben hősök. Azok is maradnak. A megszülető nemzetállamok áldozatot vállaló tagjai, akik hősök azért nem lehetnek, mert a hősiességet tagadó korba születtek. Furcsa egy kor, amelyben vannak áldozatok és vannak agresszorok. De nincsenek hősök. Nincsenek gyávák, árulók se.
Az európai mainstream gondolkodás tagadja az áldozatvállalás és áldozathozatal szükségességét. Tagadja, hogy a szabadságnak ára lenne. Tagadja, hogy a nemzeti odatartozás meghatározó érték. A nemzetközi közösség Hágában tagadja, hogy annak kudarca fölött ítélkeznek, amit a népek békéjének nevében a 20. század két nagy háborújának győztesei alkottak meg. Kényszerek köteléke népeket nem forraszt össze.
A történelmet a jog eszközeivel demitizálni akaró nemzetközi akarat egy vélt ideálnak akar megfelelni, miközben nem tudja célba juttatni a jog alapvető szerepét, a mindenki megelégedésére szolgáló elfogadható igazság igényét.
A hágai történések legalább annyit elmondanak a korról, amiben élünk, mint arról a korról, amelyről ítéletet mondanak.
Rendjén való, hogy ne hagyjanak futni háborús bűnösöket, rendjén való az is, hogy személyesen nevezzenek meg felelősöket, de rendjén való lenne azt is kimondani, hogy egy háborúban nem azonos a felelőssége agresszornak és megtámadottnak. És még inkább, hogy nemcsak azok viselnek felelősséget, akik fegyverrel a kézben meneteltek és lőttek, hanem az a képmutató társadalom, amelynek értékeiben bízva sokan védettnek nyilvánított körzetekben lettek a gonoszság áldozatai.
De míg másra lehet mutogatni, addig a saját bűn relativizálható.
S a kor, amelyben élünk amúgy is szereti a hősök nélküli történelmet és a szürke tömeget.
 

Hozzászólások