Vissza akarja szorítani a kormány az öröklés körüli igazságtalanságokat az új polgári törvénykönyvvel. A várhatóan 2014-től életbe lépő szabályok megerősítik az özvegyek jogait, igaz, nem telepedhetnek rá egykori házastársuk minden vagyonára. A szüleiket elhanyagoló gyerekek pórul járnak, a szóbeli végrendelet pedig néhány kivételtől eltekintve fabatkát sem ér majd. A kormány kacérkodik az élettársak jogainak megerősítésével is, de a KDNP ennek nem örül.

A jó mostoha megelőzi a tékozló fiút az új Ptk.-ban - origo.hu

Érdekes szemezgetni a készülő örökösödési törvény passzusaiban. „Az élethez kell igazítani a szabályozást.” – mondja Székely László miniszteri biztos. A fenti cikkben felsorolt példák jól mutatják, hogy mennyi minden előadódhat, mennyi mindenre oda kell figyelni a megváltozott családi viszonyokat illetően. Sokkal kacifántosabb, mondhatnám kaotikusabb a kép, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Mire bevett lett az elvált, újra nősült/ férjhez ment, én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk kategória, a régi egyedülálló, nős/férjezett, özvegy, testvér és féltestvér felosztás mellett, máris jelentkezett az élettársi kapcsolat a maga bejegyzett és bejegyzetlen formájában. Egyre bonyolultabb módon tudja a társadalom leírni, hogy ki kihez tartozik, hiszen sokszor mi magunk sem tudjuk pontosan. Mert akarunk is valakihez tartozni, meg nem is. Addig akarunk valakihez tartozni, míg abból nekünk előnyünk származik, míg az nekünk jó. És csak annyit felvállalni a másikból, annyi kötelezettséget felvállalni a másikkal szemben, ami feltétlenül szükséges.


Nem irigylem a jogászokat, mikor a szabályozással igazodni kell az élethez. A jog mégis valami rendet, valami medret jelent, legalább is számomra, civil számára. Nem egyszerű mederbe terelni azt, ami egyre inkább szétfolyik, szerteágazik. Főleg, hogy a kapcsolatokhoz, kapcsolati kategóriákhoz a törvény örökösödési jogot rendel hozzá. S hogy mennyire nem csak technikai kérdésről van szó, több esetben is bizonyos filozófia határozza meg, hogy kit, milyen típusú kapcsolatot preferálunk egy másikkal szemben. Meddig terjed a vér szava, mennyi a jogosultsága egy törvényesített, választott vagy átmeneti kapcsolatnak stb.? Aztán egy következő kérdés, hogy rendelünk-e jog mellé kötelezettséget is, mondhatnám megszorító feltételeket. Meddig kell együtt élni, kitagadható-e a gyermek stb.? Az sem mellékes, hogy ki mikor és hogyan juthat hozzá az örökségéhez. Főleg manapság, amikor olyan bizonytalan a jövő.
Nem egy családot tett már tönkre a valamin való huzakodás. Késhegyig menő viták, kenyértörések, kölcsönös sértődöttség forrása is volt már az örökségért folyó harc. Bibliai példaként elém jön a klasszikus történet, Jákób személye, aki mit meg nem tett azért, hogy megnyerje az örökséget. Ráadásul egy szép örökség reménye gyakran előcsalogat olyan személyeket is, akik hirtelen döbbennek rá, hogy milyen fontos kapcsolat fűzte őket az elhunythoz. Minél zavarosabbak voltak valakinek a kapcsolatai életében, annál bonyolultabb lesz az örökösödés, és felsejlik veszekedést csírája. (Az is megérne néhány mondatot, hogy mi van, ha valójában nem gyarapodást igérő örökségről van szó, hanem negatívumot örököl az ember, teszem azt adósságot.)

"Álljunk csak meg! Az utolsó részt rosszul olvastam. Azt akarja, hogy a pénzt osszák el egyenlően."


Ebben a rendetlenségben kell valami rendet vágni a jognak a saját nézőpontjából egyértelműen. „Rendezni végre közös dolgainkat” – figyelmeztet József Attila, igaz, kicsit más kontextusban.
De talán nem a jogot kéne tartani az egyetlen rendteremtő eszköznek az egyre bonyolultabb, partalanabb viszonyok közepette. Emberlétünk ugyanis alapjaiban kapcsolati lét. Az én-te viszony ott húzódik a Szentírásban is, és nemcsak ember-ember közötti relációban. Ha vesszük a 10 parancsolat bevezetését, mindjárt az elején megjelenik az én-te viszony Istennel kapcsolatban: „Én vagyok a te Istened…” Ebben az én-te viszonyban tapasztalhatja meg az ember az Isten szabadítást, ebben a viszonyban szabadít fel bennünket Isten arra, hogy egymással is rendezzük dolgainkat - ad absurdum- világos viszonyokat teremtsünk. Lássuk meg, hogy véges az életünk, nem vagyunk birtokában annak a tudásnak, mely bizton mutatja földi életünk utolsó percét. Csakúgy, mint Jézus visszajövetele, ez is bármikor megtörténhet. S nem mindegy sem Jézust illetően, hogy milyen körülmények között talál bennünket, sem hozzátartozóinkat illetően, hogy milyen állapotokat hagyunk hátra. Szabályozhat a jog, lehet legfelsőbb döntőbíró, de sokszor – minden jóakarat ellenére is – áldatlan állapotokat tud teremteni. Az már csak hab a tortán, hogy egyszer felelnünk kell a Mindenható kérdésére világos vagy éppen zavaros kapcsolatainkat illetően. Felelni kell neki, mert felelős lénynek teremtett bennünket, és ez is része a felelősségünknek. Még akkor is, ha most úgy gondoljuk, hogy ez már/még nem az én dolgom, és különben is utánam a vízözön.

Hozzászólások