Közülük választotta ki a zsűri a legjobb négyet, akikről ezután a szavazatok döntöttek. E szerint az a Kállay Saunders András utazhat Koppenhágába az Eurovíziós Dalfesztiválra, hogy hazánkat képviselje, akit egy verekedés után indult eljárás miatt majdnem kizártak a versenyből.

A Dal 2014: Megvan, ki megy Dániába – Hír24

Olyan volt az Euróvíziós Dalfesztivál magyar válogatása, mint amilyenek mi vagyunk. Kicsi, és szürke. A versenyből – aminek nem vagyok avatott kritikusa, mert valójában csak bele-belenéztem – egy dolog szűrődött le számomra: ez az a hely, ahol majdnem mindenki más akar lenni, mint ami. Végül választottak egy produkciót, ami pontosan olyan trendi és eredeti, mint a vörösesbarna bőrkabátka, amit tavalyelőtt minden lány beszereztetett magának sóhajtozó szülei kíséretében, s amit ma már elég ciki felvenni, mert állandóan visszaköszön az utcán, ráadásul a divat is változott.

No, hát ilyenek vagyunk! Nehezen viseljük el önmagunkat. Talán ennek a szerephibának az egyik legjobb példája volt szegény Novodomszky Éva, aki a döntő sminkje alól valószínűleg kevéssé ismerte fel magát. Az Alkonyat című filmben nyugodtan felléphetett volna, mint vámpír, de úgy tűnik, ez az új sminktrükk a magyar tévében. A legfőbb fegyver a személyiség ellen a szénfeketére körbemonoklizott szem. Ki tudja, mit szeretnének takarni vele?

Az identitászavar legjelentősebb szimbóluma számomra Ruzsa Magdi volt, aki most nem énekelt, hanem zsűrizett. A modortól már nem láttam az embert. Pedig annak idején éppen azzal robbant be a magyar zenei életbe, hogy képes volt önmagát felvállalni.

A fellépők között többségben volt az angol-szász zenei klón. Számomra az egyik legüdítőbb kivételnek Bogi számított, aki üde és kedves volt, s ha ilyen marad, s nem hagyja magát átmaszkírozni abban a közegben, amiben énekesként dolgoznia kell, akkor jó esélye van, hogy hiteles tolmácsa lehet egy életigenlő, tiszta zenei üzenetnek. Meghatóan szép volt, ahogy haja ide-oda szálldosott. A sok műnő, és művonaglás között ez a vidám összképet nem hogy rontotta, de kimondottan őszintévé tette.

Végül valakik megszavaztak egy dalt, ami Koppenhágában képviselni fog minket. Mivel megszokta a jó magyar, hogy többnyire depressziósnak nézik Európában, ezért most sem fogunk se meglepetést, se csalódást okozni. Nem fogjuk őket sokkolni azzal sem, hogy milyen más ízei, színei vannak a mi nemzetünk zenéjének, mert egy Michael Jackson-utánzat érkezik.  Mármint a zene. Talán a drámai vonaglás, és síró hanghordozás emlékeztet majd néhányakat a Liszt által megörökített rapszodikus magyar hajlamra. No, hát azért ez is valami…

De nem is erről akartam mesélni. Mert azon a héten, amikor A Dal döntőjéhez jutottunk, párhuzamosan zajlott egy másik dalverseny. Egy igen-igen kicsi verseny mindehhez képest. Három középiskolás lány egy versmegzenésítési pályázatra jelentkezett. Nem a díj és nem a továbbjutás volt számukra a lényeg, hanem az ötlet. Kiválasztottak egy-egy gyönyörű költeményt – a szemérmes Radnóti szerelmi lírájából -, s aztán nemcsak dallamba ültették, hanem hangszerelték a zenét, s végül hosszas gyakorlás és sok-sok együtt töltött nap után felvették. Az én olcsó diktafonomra. Ajánlottam, hogy inkább készítsenek egy videót. Az mégis érdekesebb. A három lány meseszép és csinos. És nem szerettek volna videón szerepelni. Mert van, aki nem a magamutogatásban, hanem a közös éneklésben, zenélésben leli örömét. Egy közös produkció készítésében. Ami mindjárt kettő lett. Hiszen végül nem tudtak dönteni a két szerzemény között, s mindkettőt beadták a versenyre.

A Dal döntőjének éjszakáján kezembe került a diktafon. Nem hallgathattam meg addig a Radnóti-dalokat. Most már szabad volt. Fülemhez emeltem a kis diktafont. Az első felvétel nevetésbe fulladt. Az egyszerű stúdióként szolgáló leányszoba ajtaját felvétel közben valamelyik testvér jól megdöngette az új „cipromsárga” focilabdával. A másik felvétel a Két kezedben olyan melódia volt, ami azóta is folyamatosan a fülemben cseng. Egy tizenhat éves lány énekel és zongorajátékkal kíséri magát. Itt-ott megbicsaklik a finom szoprán, de a szöveghez és ritmikához kitűnően alkalmazkodó dallam, és az azt megerősítő zongorajáték egyszerre felemelő és megható.

Végül jön a másik produkció, a közös. Egy szintén mind a versválasztásban, mind a megzenésítésben elképesztően jól eltalált darab. Szintén saját szerzeményük, közös énekkel, gitár- és szintetizátor-kísérettel. Egy megzenésítés, ami személyiségük, hamvas fiatal lelkük minden örömét és költőiségét, gyakorlatiasságát és líraiságát kifejezi. S mindezt úgy készítették elő, hogy tudtak közhelyek nélkül alkotni, izgalmasan, végül háromszólamú kánonnal mintegy kibontva annak a versbéli almafának minden virágát. „Fölötted egy almafa ága…”

Kimentem végül még a tévé elé. A nyertes dal szólt épp. Gondolom, nem csodálkoznak, hogy a felvételek meghallgatása után nem hengerelt le az idei győztes szám. Nekem aznap estére már megvoltak (és még sokáig meglesznek) a sztárjaim: három tizenhat éves lány.

Akár itt véget is érhetne mesém. Hiszen nekem szép és gazdag lett az estém egy olcsó kis diktafonnak köszönhetően, míg a tévénézők egy része talán becsapottan, hiányérzettel tért nyugovóra. De visszatekintve, egy dolgot nem hagyhatok még szó nélkül. A Dal sztárjai egy-két tiszteletreméltó kivételtől eltekintve majd mind a csigabiga (kereskedelmi) csatornák kineveltjei. Mi lenne, ha a magyar királyi tévé végre kiválasztaná a maga hiteles előadóit, talán egy kicsit több őszinteséget, egyéniséget, eredetiséget állítva mércéül, mint azt a marketingkommandók üdvösnek tartanák: Kevesebb promócióval, nagyobb minőségi elvárásokkal? Vagy mindenben csak kiszolgáló marad a magyar közszolgálat, egy művi módon formált közízlés mellett asszisztálva?

Amíg ez megváltozik, s majd aztán is az én csillagaim, szívhezszóló előadóim az a trió marad, akiket ha más nem, egy jó ebéddel, vagy egy diktafonnal szponzorálunk mi, különbejáratú közmédiumok – anyukák.

Hozzászólások