Az Audi a videó leírása szerint egy olyan aluljáróba hajtott be szerdán, amit a nagy csapadék miatt le kellett zárni, mert felgyűlt benne a víz. Az egyik kommentelő felrótta az illetékeseknek, hogy amikor átépítették az aluljárót, nem oldották meg az esővíz elvezetését. A süllyedés után még az látható a videón, hogy az Audit a saját maga által keltett hullámok dobálják. Bár az autó állapotáról nem közöltek hírt, a Totalcar cikke szerint egy ilyen esetben nem is kérdés, hogy nagy lesz a baj, főleg, hogy még a vízben úszó autóban is taposták a gázt.

Belehajtott egy lezárt aluljáróba egy Audi, elsüllyedt - index.hu

 

Nagyon egyszerű, tanulságos kis történetnek tűnik: ha valaki egy vízzel teli és e miatt lezárt aluljáróba hajt be, bizony elsüllyed - autójával együtt. Fogalmazhatnánk úgy is: az árral szemben nem lehet haladni. Pedig, sokan és sokszor megpróbálják. Sőt, elismerően szoktunk fogalmazni, ha ilyen próbálkozásokról hallunk. Mert úgy érezzük: aki össze tudja szedni minden erejét, akit fűt a csak azért is elhatározása, aki elég bátor ahhoz, hogy neki menjen a nála nagyobb erőnek, az megérdemli az elismerést.

Eszünkbe jutnak nagy csaták és az azokat megvívó harcosok. Mindazok, akiknek emberfeletti küzdelembe kell kezdeni. Akik közül sokaknak nem sikerült, akiknek pedig mégis, azokra hősként tekintünk. Példaként állítjuk őket szemünk elé.

A kecskeméti hír azonban – véleményem szerint -, másról szól. Nem példamutató, másokra bátorítólag ható, jó döntésről, sokkal inkább felelőtlen, érthetetlen, majd én megmutatom, ki is vagyok – féle magamutogatásról. Arról, hogy nem érdekelnek a szabályok. Azok betartása bárki másra vonatkozhat, csak rám nem. Mert én nem kisszerű, átlag, egyszerű ember vagyok, hanem több, más. Én bármit megtehetek, ami csak az eszembe jut. Ráadásul nekem olyasmi is az eszembe jut, ami másnak nem. Én a nagy ötletek és azok megvalósításának az embere vagyok. Ezért tartok előrébb, mint a többi ember. Ha én is beállnék a sorba, akkor soha nem előzhetnék meg senkit és nem kerülnék végül az első helyre. Egyébként is: helyzetemnél, sikereimnél, vagyonomnál, házamnál, autómnál fogva megengedhetem magamnak, hogy gázt adjak, és már induljak is. Senki és semmi nem állíthat meg.

Talán nemcsak nekem jutott eszembe az a néhány évvel ezelőtti másik hír, mely szerint két Hummer alatt beszakadt a jég a balatonakarattyai strandon. Az „átlag ember” akkor is elképedve hallgatta a hírt, mely szerint felnőtt, „átlag feletti” emberek elveszítik józan eszüket és olyasmivel próbálkoznak, mely ellent mond minden fizikai törvényszerűségnek. Hogy gondolhatták, hogy egy több tonnás jármű alatt nem szakad be a jég? Legyen az akár több, mint 10 centiméter vastagságú. Rajtunk olyan egyszerű dolgok sem találhatnak fogást, mint a fizika vagy a matematika?

Persze, az „egyszerű”, ki tudja milyen gépkocsival rendelkező ember számára az is nehezen fogható fel és fogadható be, miért érzett a maga körül egyre nagyobb vízmagasságot észlelő kecskeméti versenyző késztetést arra, hogy még akkor is a gázpedált nyomja, amikor a víz már megemelte az autót? A következménye mindennek: „Bár az autó állapotáról nem közöltek hírt, a Totalcar cikke szerint egy ilyen esetben nem is kérdés, hogy nagy lesz a baj, főleg, hogy a vízben úszó autóban is taposták a gázt.” Majd én mindenkinek megmutatom most is, hogy mire vagyok képes – ha lehetséges lenne a gondolatok között olvasni, talán ezt látnánk magunk előtt, a sofőrre koncentrálva. Én még ebből a helyzetből is meg fogok menekülni. Nekem senki és semmi nem árthat. Még most is én uralok mindent. Nem engedem ki a kezemből az irányítást.

Lehetséges, hogy ilyen sok mindenről szól az a hír, ami első hallásra talán megmosolyogtat? Lehet, hogy nemcsak a vízbe hajtó autósokról, hanem arról az egyre inkább eluralkodó, népszerűvé váló gondolkodásmódról, melye szerint fütyülök mindenre, ami korlátozni, megállítani, gondolkodásra késztetni akar?