Ateista vagyok és szeretem a karácsonyt.

Kustán Magyari Attila: Egy ateista karácsonyi gondolatai - maszol.ro

Karácsony az egyik legérzékletesebb bizonyítéka annak, hogy évezredes kulturális-civilizációs beágyazottságokat nem lehet egy kézmozdulattal, avagy pusztán egy racionális aktussal felszámolni. Ettől kezdve az a vita, hogy beszélhetünk-e még keresztyén Európáról, számomra eléggé megmosolyogtatónak tűnik. A kérdés ma inkább az, vajon sikeres lehet-e egy olyan liberális-marxista történelmi kísérlet, amely a keresztyén kulturális emlékezetet fel akarja számolni? Az egyházias keresztyénség krízise kétségtelen tény, ugyanakkor mégis csak Karácsony ünnepének hihetetlen ellenálló képessége a legbiztosabb jele annak, hogy bizony létezik itt valamiféle közösségi informális tudat, mentalitás, nehezen megragadható érzelmi beállítottság, kötődés, beágyazottság, amely mindenféle racionális-tudatos megfontolás ellenére is tovább viszi a Karácsonyban váratlan erővel megjelenő keresztyén hagyományt.

Az lenne ugyanis a „logikus”, hogy a keresztyénség hanyatlásával maga Karácsony is szép lassan kikopik az emlékezetből. Ha nincs keresztyénség, ha a mai európai társadalmak elvesztették keresztyén kulturális karakterüket, akkor minek Karácsony? Ráadásul miért tudott megmaradni a legnagyobb ünnepnek? Miért inkább nincs Karácsony? Vagy miért nincs helyette valami más? Tényleg, miért van az, hogy az emberek túlnyomó többsége – függetlenül attól, hogy világnézetileg ki mit gondol – szereti a Karácsonyt, ragaszkodik hozzá, s még csak fel sem merül, hogy akár el is lehetne törölni.

S itt van az a bizonyos jelenség, amelyet az önmagukat „racionalistának” gondoló társadalom-mérnökök nem nagyon tudnak megérteni. Ez a kötődések, az érzelmi beállítottságok, a beágyazottságok, a szokások, az informális tudat mélyrétege, amely ugyan nehezen megragadható, de annál ellenállóbb, s nagy meglepetésre újra és újra áttöri a kulturális tudatalatti burkát, s a felszínre tör. Ezért van az, hogy még egy tudatos ateista is megünnepelheti Karácsonyt, valamiképp azonosul vele, s azt feltételezem, hogy csak nagyon kevesen lehetnek olyanok, akik valamiféle elvi-vallási meggyőződésből távol tartják magukat az ünneptől. Nem állítanak karácsonyfát. A túlnyomó többség számára azonban Karácsony természetes és magától értetődő ünnepnek tűnik fel, amikor is valamely rejtélyes oknál fogva eleget kell tenni annak a voltaképpen irracionális igénynek, hogy a lakásba egy fenyőfát cipelünk, s azt mindenféle giccses, vagy kevésbé giccses dísszel még meg is pakoljuk. És akkor, ami hideg ésszel nézve eléggé botrányos, otthon érezzük magunkat. Ilyenkor persze jönnek az okosok, hogy Karácsony ünnepének ez a formája csak egy történeti konstrukció, s "tudományosan" megalapozatlan. Na és aztán? (S ez nem a tudományosság elleni mondat.) De ez a mindenre kiterjeszett "történeti konstrukció" narratíva tökéletesen alkalmas mindenféle identitás megkérdőjelezésére, s nem más, mint a kívülállás hatalomra törekvő ideológiája, amelynek épp az a célja, hogy leromboljon mindenféle közösségi önazonosság-tudatot, hogy aztán végül ne maradjon semmi sem, amit az ember még a magának érezhet, amiben otthon van, csak az örök harc az "előítéletek", a beágyazottságok, a magától értetődőségek, a szokások, az otthonosság-érzetek ellen. Karácsony, akárhogyan is, mégis csak azt kínálja, hogy van itt azért még valami, amivel egészen széles körben azonosulni lehet. 

Nem véletlen, hogy a keresztyénség ellenfelei, azok, akik azt gondolták, hogy felszámolják és megszüntetik Európa keresztyén karakterét, egyfolytában azon agyaltak, hogy miképp lehetne tompítani Karácsony vallási-kulturális jelentőségét. Innen jöttek és jönnek az ünnep átkeresztelésének a kísérletei, a vallási tartalom háttérbe szorításának igyekezete, hogy még csak véletlenül se essék szó a nyilvánosságban, hogy minek az ünnepe is Karácsony. Ipari szinten folyt itt a Karácsony átírásának kísérlete. De ebben nem csak egy új, nem keresztyén európai önkép megalkotására tett kísérlet érhető tetten, hanem az is, hogy épp Karácsony állt eme igyekezet útjában, hiszen ebben az ünnepben testesül meg leginkább a kulturális folytonosság hihetetlenül erős jelenléte.

S nem véletlen az sem, hogy az iszlám érzékelhető és nyomasztó közelsége kapóra jött a Karácsony szekularizálását célul kitűző kísérleteknek, hiszen a muszlimok érzékenységére, a toleranciára, s egyéb fennkölt értékre hivatkozva azt lehet mondani, hogy jobb a Karácsonyt nem megünnepelni nyilvánosan, vagy ha igen, akkor új jelentést kell neki adni. S ebben a beszédben az az igazán megejtő, hogy a Karácsony identitásalkotó-és megőrző jellegének felszámolását morális feladatként tünteti fel. Szó nincs itt krisztofóbiáról, ugyebár. Az iszlám érzékenységére való hivatkozás nagyon is beleillik abba a régtől fogva ismert neoliberális-neomarxista törekvésbe, amely azt feltételezi, hogy a keresztyén kulturális dominancia megszüntetése, s egy új, a keresztyénségtől mentesített kulturális uralom felépítése a kulcs a szebb jövő felé.

Azt is szokás mondani, hogy a Karácsonyt lenyúlta az üzlet. Ez részben igaz, csak a kérdés azért mégis kérdés, hogy miért Karácsonyt? Miért Karácsony vált alkalmassá ennek a tényleg feltűnő méreteket öltő bevásárlási láznak az ébren tartására? Miért nem valami más? Mondjuk, a Kumb Mela. Talán azért, mert az emberek tényleg elhiszik, hogy Karácsony az ő ünnepük. Azonosulnak vele. Karácsony alkalmas pillanatnak tűnik fel előttük, hogy akár nagyobb bevásárlással is jelét adják annak, hogy az ünnepben eljött a kivételezett idő.

S van itt valami, ami szerintem a lényeg. S ez az otthonosság-érzet. Ez az, amit Karácsony adni tud. Ez nehezen megmagyarázható. De mégis az a helyzet, hogy a Karácsony hihetetlen ellenálló képessége annak tulajdonítható, hogy a világnak ezen a részén az emberek a zsidó-keresztyén kultúrkörben érzik otthon magukat, teljesen függetlenül attól, hogy amúgy, a tudatosság szintjén mit is gondolnak, gondolnak-e egyáltalán valamit a keresztyén üzenetről.

Ebből én nem azt a következtetést vonnám le, hogy a keresztyénség kiürült, puszta szokássá vált, hanem azt, hogy a keresztyénség éppen ellenáll, nagyon is masszív és szívós valóság, amelyet semmiféle igyekezet nem tud végképp kitörölni a kulturális-közösségi emlékezetből.

A személyes véleményem pedig az, hogy csak idő kérdése, hogy Európa mélységes keresztyén beágyazottsága, amely ma sokszor csak az informális tudat szintjén, avagy éppen a kulturális tudatalattiban érhető tetten, mikor tör fel újra társadalmi méretekben a tudatosság szintjére. Ennek sok jele van.  Karácsony ünnepének ma az is a történelmi szerepe, hogy az európai egyházias keresztyénség kritikus helyzetében mégis csak szimbolikusan megőrzi a keresztyénséget, s akárhogyan is, messze túl a szorosan vett egyháziasság körén, azonosulási pontot nyújt. De még „szerencse”, hogy a háttérben ott van az egyház, amely a maga látszólagos gyengeségében az európai keresztyén kulturális emlékezet és folytonosság egyetlen megmaradt intézményi támasza. Az egyház ugyan sok kritikus perióduson ment át, de túl fogja élni ezt a korszellemet is. Mert Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

Áldott Ünnepeket Mindenkinek!