Az igehirdetés szolgálatának méltó helyre kerülése, a hitvallások megelevenedése a gyülekezetekben, a testvéri kapcsolatok megerősödése - ha a hollandiai tanulmányútjukról nemrégiben hazatért lelkipásztorok újévi kívánságlistát írnának, bizonyára ezek kerülnének fel rá. Ők mégis inkább számot vetnek saját szolgálatukkal, és igyekeznek tenni valamit.

magyar lelkészek álma - parokia.hu

 

Magyar lelkészek álma, na, gondoltam, ezt érdemes elolvasnom. Nézzük csak, vajon milyen a lelkészek álma: milyen az álomegyház, milyen az álomgyülekezet? Azt gondolom, pont olyan, mint az álomfeleség, álomférj, vagy éppen az álomgyerek. Konkrétan: nem létezik. 

Popper Péter ezt írja: "Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi". De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált."

Szóval nem létezik igazi, de válhat igazivá az, aki, ami a miénk lett. 

Itt van a mi kis magyar református egyházunk, minden bajával, nyűgével, felemelő múltjával, történelmével, bizonytalan jelenével. Itt van a halódó gyülekezet-maradványaival, kiégett, szegénységet vállaló lelkészeivel, állandó anyagi gondjaival, államtól függő helyzetével. És itt van nagyszerű lelkipásztoraival, hívő gyülekezeteivel, tenni akaró, szorgalmas gondnokaival, presbitereivel, fiatal családjaival, akik komolyan akarják venni az Igét, és aszerint akarnak élni, gyermekeikkel együtt. (Ne tagadjuk el, hogy a református egyháznak létezik egy igenis élő és reményt keltő arca is!) És itt van a mai magyar társadalom, amely gyógyulásra és jó szóra vár, valódi tartalomra, életre, Igére, hiteles keresztyénekre áhítozik. 

"Kész szerencse", hogy nem a bevándorlókkal, a muszlimokkal, a liberalizált könnyűdrogokkal kell foglalkoznunk, meg a nagy jólétből valahogy mégiscsak a valóságba visszatalált emberekkel. Van ebben valami romantikus, reményt keltő. Azért távol vagyunk a hanyatló nyugat-európai egyházaktól, hála Istennek. Persze, megvan nekünk is a magunk nyomorúsága. Ám nekünk ez a református egyház. Ez kell, hogy "igazivá", "álomegyházzá" váljon.

Szeretem az egyházamat. Hálás vagyok érte, hogy magyar református lehetek, hogy lelkipásztorként itt szolgálhatok. 

Nem azért írom ezt, mert nem örülök ennek a hollandiai látogatásnak, amin kollégáim részt vettek. Éppen ellenkezőleg. Nagyon is hasznos, menjen mindenki, aki teheti, fontos a tudás, az ismeret, tapasztalat, kellenek a kapcsolatok. Az pedig különösen is felemelő, hogy nem arról olvasunk, amiről más, nyugat-európai egyházakról szóló beszámolókban: hogy bizonyos helyeken pislákol még a keresztyénség, máshol hanyatlik, és olyanról is tudunk, ahol már nincs semmi, megszűnt, eltűnt, kész, vége. Van ugyan templom, amit néha, egy-egy orgonakoncert erejéig kinyitnak, van néhány, a maga küldetéséről megfeledkezett, az elvárásoknak görcsösen megfelelni akaró, éppen ezért folyamatosan válságban lévő gyülekezet, egy-egy, a szociális ügyeket komolyan vevő közösség, aztán ennyi. Örülök, hogy Hollandiában, a Protestantse Kerk in Nederland (Protestáns Egyház Hollandiában) Újrareformált Szövetségéhez (Gereformeerde Bond) tartozó gyülekezetekben erős a gyülekezeti élet, és példát mutatnak odaszánásból, szolgálatból, szervezettségből. Örülök, hogy kollégáim mindezt látták, hogy feltöltődve, tettre készen érkeztek haza, és annak is örülök, hogy Jakus Ágnes tollából ez a beszámoló megszületett. Kell az inspiráció, az „én is olyanná akarok lenni”, az „azt akarom, hogy az én gyülekezetem is élő gyülekezet legyen” mentalitása. Nyilván nem lehet, és nem is kell mindent átvenni (nem szeretném, ha megszabná bárki is, hogy hányszor prédikálhatok, és azt sem, ha négy-öt évente költöznöm kellene, és azzal sem értek egyet, hogy a lelkészt a szájáért tartják), hiszen más az indíttatás, más a történelmi, társadalmi, szociológiai háttér ott, mint itt, de mégis. Kell az inspiráció.

Igen, akarom, hogy a gyülekezetemben lelkipásztorként lelkipásztori szolgálatot végezzek. Én pl. szíves-örömest „ügyezek” a vállalkozóval, mert tanulok tőle, bővül az ismeretem, de a múltkori látogatásom egy haldokló néninél sokkal többet adott hozzá az igehirdetéseimhez. És szívesen vívom a harcot a műemlékkel, vagy tárgyalok a polgármesterrel, mert olykor kell az ütközet, de a családos istentiszteleten részt vevő fiatal családok száma, vagy a karácsonyi istentiszteleten megkeresztelt fiatal édesanya mégiscsak jobban ösztönöz, mint amikor sikerül beszerezni „az” engedélyt, vagy meggyőzni a restaurátort.  

Igen, akarom, hogy az én gyülekezeteimben is többen szolgáljanak. Igen, akarom, hogy a hitvallásaink nálunk is élő, eleven életet eredményezzenek, ha a gyülekezeti élet, az éneklés megelevenedne, ha még többen lennének az alkalmakon.

És akarom, hogy az egyházamban a helyére kerüljenek a dolgok: milyen jó lenne, ha nem a pénzről szólna szinte az összes egyházi fórum, tanácskozás; ha komolyan vennénk a reformátori teológiát; ha a lelkészi szolgálat vállalása nem lenne egyenlő sok esetben a szegénység vállalásával; ha nem lepusztult kriptákra költenénk sok millió forint uniós támogatást, hanem a gyülekezetek életre keltésére, az elérhetetlen emberek elérésére, fiatalokra, gyerekekre, idősekre, családosokra és magányosokra, falvakban és városokban egyaránt, és így tovább.

És biztos vagyok abban, hogy százból százan ugyanezt akarják. A bökkenő mindig az, hogy a nagy akarás nálunk kimerül az elméletben, és csak ritkán csap át gyakorlatba. 

Mert amikor átcsap, akkor meg is mozdulnak a dolgok körülöttünk. Amikor csak vitatkozunk, tanácskozunk, írjuk a cikkeket, tanulmányokat, alakítjuk a bizottságokat, de ezt nem követi semmi, akkor nem is mozdul semmi.  

Pedig csak rajtunk múlik. Az emberi oldal a miénk, a mi felelősségünk.

Mi nem akarjuk. Meg nem is nagyon merjük. A döntéseknek, a cselekvésnek ugyanis következményei vannak. Éppen ezért jó így nekünk. El lehet panaszolni mindenhol, hogy fogynak a gyülekezetek. Hogy kevesebb a pénzünk, hogy ejnye, ez a kereszténydemokrata kormány, nem támogatja az egyházakat. El lehet mondani, hogy sok a lelkész (!), hogy milyenek ezek a (fiatal? idős?) lelkészek. El lehet panaszolni, hogy a lelkészi szolgálataink nagy része nem is lelkészi szolgálat, hanem ügyintézés. Hogy belepusztulunk a hitoktatásba, hogy kevés a segítség, a pénz, hogy zárkózottak az emberek, hogy rossz helyen vagyunk. Hogy itt, kérem szépen, nem lehet. 

Szóval, én inkább a tenni akarásra, a cselekvésre szavaznék, mert ezekben a példaként elénk állított, lelkipásztor kollégáimat inspiráló holland gyülekezetekben sem maguktól alakultak így a dolgok. Sokkal inkább azért, mert tettek érte. Hittel, odafigyeléssel, odaszánással, a hirdetett Ige, a tanult teológia komolyan vételével.  

Szeressük annyira a református egyházunkat, hogy teszünk is érte!

 

Hozzászólások