A történeti valóság, úgy tűnik, semmiképp sem kibogozható. Jézus pere csak később lett fontos, lefolyásának pillanatában csupán közvetlen hívei számára volt jelentős. Ennélfogva az amúgy is jelentéktelen Judea provinciában zajló, a bonyolult helyi viszonyok által meghatározott és a későbbiekben többszörös elfogultsággal bemutatott eljárás nagy valószínűséggel a történelem rejtélye marad.

Miért ítélték halálra Jézust? - origo.hu

A Tisztelt Olvasó ismét kapott egy üzenetet arról, hogy ennek a Jézusnak az élete tele van rejtélyekkel. Még azt sem lehet tudni, miért halt meg. Nemrégiben a Tisztelt Olvasó arról olvashatott, hogy Jézusnak állítólag felesége volt. Meg arról is, hogy nem is Betlehemben, hanem Názáretben született. Meg lehet látni filmeket, olvasni regényeket arról, hogy ez a Jézus-story igencsak problematikus. A Tisztelt Olvasó tehát megnyugodhat: ha Ő nem tud semmit sem Jézusról, akkor igazán kultúrkonform. A történészek sem tudnak. Mert ugyebár az a „történeti valóság” az igaz, amelyet történészek tárnak fel. Ki kell tehát deríteni az úgynevezett „történeti valóságot”, hogy eljussunk az igazsághoz. Merthogy az még nem ismert. Nosza, lehet futkosni a kód után. A gyanútlan Olvasó még elhiszi, hogy a keresztyénség idióták gyülekezete, akik olyan történetben hisznek, amelyet az ún. „történeti valóság” ideologikus fogalmi konstrukciója nem igazol.

Keisz Ágoston fenti írása azt tárgyalja, hogy milyen konkrét jogi vád alapján ítélték halálra Jézust. Az origon-n megjelenő írás címe azonban – főleg a konklúzió tükrében – eléggé szerencsétlen. A cím: „Miért ítélték halálra Jézust?” A válasz:  „ A történeti valóság, úgy tűnik, semmiképp sem kibogozható.” A per „nagy valószínűséggel a történelem rejtélye marad”. Nem kívánok az egyébként korrekt írással szakmai vitába bonyolódni, ezt, ha akarják, megteszik majd a kérdésben nálamnál sokkalta felkészültebb kutatók. Ami a felvetett kérdésben mégis önmagán túlmutató, hogy itt a keresztyénség alaptörténetéről van szó. A keresztyénség Jézus történetének az értelmezésén alapul. Ha tehát a történelemtudomány, vagy akár a művészetek a történeti Jézus életére és halálára nézve kérdéseket tesznek fel, netán új értelmezésre tesznek kísérletet, akkor az óhatatlanul is túlnő a szorosan vett kutatási témán, hiszen az igazi kérdés az lesz, hogy a keresztyén emlékezetközösségben megőrzött Jézus megfelel-e a „történeti valóságnak”. Úgy tűnik, napjaink nyilvánosságának folyamatos része a kérdésként, rejtélyként tematizált történeti Jézus. De eközben az olvasó/néző szemei előtt lezajlik egy másik esemény is: a Jézus-értelmezések mögötti szemléletmódok konfrontációja. Na, ez az, ami a jelenségben igazán érdekes, mert rámutat a történelemről való mai nyugati gondolkodás tipikus ellentmondásaira.

Az ellentmondás egy elég régi eredetű, de ma is meggyőző erővel bíró irracionális hitből ered, amely olyan magától értetődő természetességgel feltételezi, hogy egyfelől létezik a „történeti valóság”, amely objektív, értékítélettől mentes, elfogulatlan, „csak a tényekre alapul”, „igaz”, másfelől létezik a „történeti valósághoz” tapadt előítéletek, hiedelmek összessége, amely tele van történetileg meg nem alapozott állításokkal. „Nem igaz”. Egyszerűen: van a történelem egyfelől, a maga objektív tényeivel, s van a mítosz másfelől, amely nem más, mint hamis történeti tényeken alapuló történelemértelmezés.

A feladat tehát magától értetődő: le kell bontani a „történeti valóságról” a mítoszt, hogy eljussunk a tényekig, s ha világosan állnak előttünk a tények, akkor eljutottunk magához az „objektív igazsághoz”, s meg lehet alkotni az „objektív történelmet”. Ez a szemlélet olyannyira racionálisnak tűnik fel, hogy csak kevesen (de azért egyre többen) teszik fel a kérdést: mi az, hogy „történeti valóság”? Miként is lehetséges bármiféle történeti eseményről elfogulatlan ítéletet alkotni? Vajon létezhet-e minden kétséget kizáró, objektív történelemértelmezés?

Korunk hiedelme az, hogy igen. Van „objektív történelem”, amelyet fel kell tárni, s amely mint objektív viszonyítási pont ítéletet mond minden más történelemértelmezésről. Az „objektív történelem” megismerésének az eszköze a történelemtudomány, amelynek az küldetése, hogy kikutassa az úgynevezett „tényeket”, s az így felderített tényekből kirakja a puzzle-t, felépítse a „történeti valóságot”, az „objektív történelmet”. Magyarán, a történelemtudomány hivatott egyedül arra, hogy elmondja: „mi történt?”. Az ilyen „tudományos” nézőpontból megkonstruált történelem természetesen „értékítélettől mentes”, sőt „világnézetileg semleges”. A történelemtudomány tehát visszamenőlegesen meg tudja konstruálni a történelmet magát. Már csak az a kérdés ugyebár, kiknek a történelmét. Lássuk be, ez nem akármilyen hatalom, adott esetben többet ér egy hadseregnél.

Ez az önmagát racionálisnak prezentáló hiedelem azt állítja, hogy a történelemtudományt világnézetileg sterilizálni lehet, holott maga a történelemtudomány létrejötte is előzetes világnézeti beállítódás eredménye: azt feltételezi, hogy az „objektív tényekből” megkonstruálható az „objektív történelem”. A történelem a történelemből magából véglegesen megmagyarázható. Ez már világnézet. Ez a tudomány olyannyira „világnézet-mentes”, hogy az egyetlen potenciálisan objektív embertudományt, teológiát azonnal száműzte is azon tudományok sorából, amelynek az emberi történelem jelentésére nézve értelmes és érvényes mondanivalója lehet. Ha tehát a teológia fogalmazza meg a kollektív emlékezetben megőrzött Jézus-történetet, akkor az már a mítosz része, eleve „nem igaz”, történetileg „nem objektív”. És főleg nem „tudományos”. Ami nagyjából azt jelenti, hogy ha Jézus-értelmezés nincs belerángatva a történelembe, hanem magát a történelmet értelmezi Jézus történetén keresztül, akkor az már túlmegy a mai érvényes gondolkodási keretek kanonizált határain. Herezis.

Nem több ez a szemléletmód puszta hiedelemnél, az „objektív történelem” mítoszánál, amely azt feltételezi, hogy az előbányászott tényekről sterilen le lehet választani a tények magyarázóját, a megismerő és értelmező, a tényeknek jelentést és tartalmat adó, a tények között összefüggést teremtő embert, aki aztán mintegy önmagán kívülre kerülve képes lesz megkonstruálni az önmagában vett, „objektív történelmet”. Ez félreértés, hiszen éppen azt nem veszi figyelembe, hogy a magyarázó is a történelem része, s ekként eleve nem lehet objektív. Ha nincs Kijelentés, nincs objektivitás. Az ember nem kerülhet saját történelmén kívülre. Éppen ezért: történelemértelmezések vannak, a történelemről alkotott hitek vannak, ide értve a történelemtudományt is. S ha a történelemtudomány úgy gondolja, hogy egyedül képviselheti az úgynevezett „történeti valóság” „objektív” magyarázatát, akkor félreérti saját helyzetét, nincs tisztában saját világnézeti meghatározottságával.

Ugyanakkor ne legyünk naivak: a történelemnek ez a félreértése, az „objektív történelem” mint egyetlen érvényes történelem mítosza nem ártatlan félreértés. Ugyanis, ha el lehet hitetni azt a hitet, hogy a történelemtudomány által megkonstruált történelem az egyetlen „objektív történelem”, akkor, mint utaltam rá, a történelemtudomány ma is létező évezredes kultúrák harcának első számú fegyverévé léphet elő. Legitimál és érvénytelenít. Mert ne feledjük: a ma létező, meghatározó kultúrák többsége is történelemértelmezés. Mindegyiknek van eredettörténete. Ugyanakkor minden kultúra, mint maga a szó is mutatja, kultikus-vallási eredetű. A kultúra ilyen értelemben nem más, mint az eredettörténet közösségi hitben megfogalmazott értelmezése, áthagyományozása és folytonossága.  A közösségi identitás pedig részvétel az eredettörténet hitben megfogalmazott értelmezésében.

Ha tehát a történelemtudomány azt feltételezi, hogy a kultúrákat úgy értheti meg, hogy felkutatja az eredettörténetek mögötti „történeti valóságot”, akkor naivan vagy nagyon is szándékoltan nem érti, hogy egy kultúrában megőrzött közösségi történelemértelmezés legitimitását nem az alapozza meg, hogy az megfelel-e a történelemtudomány által konstruált „objektív történelem” kritériumainak. Ez szimpla előítélet, ráadásul annak is nagyon avítt. Hiszen ebben az esetben a történelemtudomány a történeti eredetű, de ma is érvényes kultúrák igazságtartalmának és érvényesség-igényének, magyarán legitimitásának ítélő bírájává lépne elő. Ez vicc.

Ha jóindulatú vagyok, akkor, mint mondtam, ez a történelem félreértése. A rosszabb verzió az, hogy a kultúrák mögötti „történeti valóság” feltárására irányuló „tudományos” igyekezet szimpla világnézeti vállalkozás, nem más, mint a közösségi emlékezetben megőrzött identitásalkotó eredettörténet „felfejtése” a „puszta tényekig”, hogy aztán a közösségi emlékezetben megőrzött történelemértelmezés megszakítása árán újrakonstruálható legyen az eredettörténet. Vagyis az adott kultúra. Ez messze nem valamiféle ártatlan történészi vállalkozás. Nagy a tét.

S ja, a legfontosabb kérdés még hátravan, amelyet a Tisztelt Olvasónak mindig érdemes feltennie, ha efféle vállalkozások tanúja lehet: melyik kultúra eredettörténetéről van szó? Az pedig, hogy a keresztyénség eredettörténetével összefüggésben egyre-másra születnek „tudományos” és „művészi” kísérletek a „történeti valóság” kiderítésére, „az objektív történelem” rekonstrukciójára, bizonyára csak a véletlen műve.

Hozzászólások