Gizikének beadni a nyugtatömböt, mert az övé betelt, és gyűjteni kell az egyházi hozzájárulást. Perselypénz külön zacskóban, azt még majd megszámolják, viszik a bankba. A délutáni hittanórához a füzetem, matricák a gyerekeknek. Ebédelni nem lesz időm, szendvics bekészítve, két megmosott alma, palack víz. A fülhallgatót a mobilhoz ne felejtsem, muszáj lesz telefonálnom, még elkap a rendőr. A papír, amire összeírtam, kit kell felhívni a kocsiból. Irodanap lesz. Nem tudom, sikerül-e új bádogost találni, Feri felmászott, és azt mondta, teljesen ki van rohadva a templom esőcsatornája oldalt, nem csoda, hogy esőben ömlik onnan a víz. Feláztatja a falat, már így is penészedik. Hívom a püspököt is, megint a titkárába ütközöm majd, de előbb-utóbb kihajtom belőlük, színt kell vallaniuk, lesz-e felújítás, és mikor. Nem várom meg, amíg fejemre dől ez a kóceráj. És akkor még a szomszéd falukról nem is beszéltünk, mindenhol kéne kalapálni az épületeken.

...

Kifulladva érek vissza a kocsimhoz, ott látom Jézust az anyósülésen, szomorkás mosollyal, ölében a levelek, a pénz, a sulicuccok, az uzsonna maradéka. Bocsáss meg, Uram, holnap újra kezdjük!

Lackfi János: Jézus az anyósülésben - kepmas.hu

Lackfi János írása ismét magvas gondolatokat hoz elénk. Bár egy katolikus pap napjáról ír, de akár egy református lelkészről (és sorolhatnám tovább a többi felekezet vezetőjét) is szólhatna. Valósághűen, itt-ott viccesen és néhány sorban ironikusan részletezi, hogy milyen feladatokkal kell szembe néznie egy papnak. A legjobb az írásban, hogy a száraz felsorolás helyett gondolatok jelennek meg, melyek azt is megvilágítják az olvasó előtt, hogy egy-egy tevékenység mögött milyen dilemmázás húzódik. A csattanó pedig a végén található, amikor kiderül, hogy napról napra milyen lelkiismeret furdalást visz tovább a történet főszereplője. A sok feladat, munka között elvész a szolgálatra való valódi felkészülés és az elcsendesedés. A napi teendők összesűrűsödése, Jézus háttérbe helyezése miatt keletkezik egy olyan lelki teher, ami folyamatosan megnehezíti ezt a külső szemlélődő által olyan könnyűnek ítélt hivatást.

Emlékszem, fiatalabb lelkész koromban egyik gyülekezeti tagunk mondta, hogy ő bizony mindig mondta az unokájának, hogy legyen lelkész, mert annak milyen jó dolga van. Nem felejtem édesapám szavait sem, amikor általános iskolában, pályaválasztás előtt azt mondta, hogy: „Lyányom, legyél pap.” (Azt hiszem szülőként a legjobbat akarta nekem, hogy minél kevesebb munkával szerezzem meg a mindennapi betevőmet.) Mire én azt válaszoltam, hogy elég nekem a nevem. Aztán pár év múlva már nem így gondoltam és elindultam azon az úton, amelyen még mindig járok: a kívülről oly könnyűnek tűnő lelkészi pályán.

A napokban az ebéd alatt beszélgettem a kórházban, irodában dolgozó munkatársakkal, akik panaszkodtak, hogy mennyire fáradtnak érzik magukat, pedig alig haladtak a munkájukkal. Mindig azt érzik, hogy soha nem fogy el a feladatuk. Azzal próbáltam őket biztatni, hogy legalább látható a munkájuk, hiszen nőnek az elvégzett és lezárt papír paksaméták tömegei. 

Könnyebb a másik ember munkáját gyümölcsözőbbnek látni, mint a sajátunkét. Lelkészként főleg azt élem meg, hogy hiába hallgattam meg 4-5 embert és próbáltam életük nehéz helyzetében mint lelkigondozó segíteni nekik, nincs látszatja. Órák teltek el úgy, hogy közben olyan mintha semmit nem tettem volna, hiszen „csak” beszélgettem. 

A másik ilyen láthatatlan terület a prédikációra való készülés. A gyülekezet és a világ annyit lát belőle, hogy a lelkész felment a szószékre, vagy kiállt az úrasztalához és beszélt 10-15-20, esetleg még több (alkalomtól és hallgatóságtól függően) percet. Azt, hogy mennyi utánaolvasás, elmélkedés, elcsendesedés van egy igehirdetés mögött, nem tudja más csak a prédikátor. Csoda, hogy olyan könnyűnek tűnik a lelkészi lét?! Hiszen nem csinál mást csak beszél.

Szülővidékemen járja egy nem túl kedves mondás: A kutyát és a papot a szájáért tartják. Nem szép, de igaz. Egy lelkésznek, a képzeletbeli munkaköri leírásában szerepel, hogy beszélni mindig és minden körülmények között tudjon. Meg persze értsen egy kicsit a könyveléshez, pályázat íráshoz, építkezéshez, szervezéshez, tervezéshez. Legyen képben a kultúrákban, az irodalomban, a gazdaságtanban és egy kicsit értsen a jog nyelvén is. 

Szóval, amikor valaki azt mondja, hogy lelkésznek lenni olyan könnyű, érdeklődjön először az illetékesnél ill. családjánál. A sokrétűség, nyitottság, elszántság és tettrekészség kell hogy meghatározzák a ma lelkipásztorát. S még ha mindezzel rendelkezik, még akkor is ott a folytonos dilemma: jól csinálom? Biztos, hogy megtettem mindent? 

A folyamatos időmínuszban mindig jelen van a lelkiismeret el nem csendesülő hangja: nem imádkoztál érte eleget. Megint telepakoltuk az anyósülést – ahogyan Lackfi János írásában is olvashatjuk – és nem hagytunk helyet Jézusnak. Ritka pillanatok egyike, amikor azt érzi az ember fia/lánya, hogy végre utolértem magam. Bevallom őszintén, hogy tavaly, húsvét előtt átéltem ezt az érzést. Jó volt! Úgy érkeztem az ünnephez, hogy minden, amit terveztem sikerült időre. Időnként egész közel jutok ehhez az érzéshez újra és újra.

Mielőtt azonban nagyon megsajnálnánk a lelkészi szolgálatban ténykedőket el kell árulnom, hogy azért nem mindig nehéz. Meg vannak a pálya előnyei és szépségei. Az biztos, hogy aki szolgálni szeretne, az nem unatkozik. Mindig van valaki, akit meg kell látogatni, készülni kell az igei szolgálatokra, mert bármilyen furcsa, de a prédikációk nem a szószéken születnek. Valami mindig elromlik a templomon, parókián, gyülekezeti házon, ami javításra vagy szakemberre szorul. Évközben hittanok, nyáron a táborok színesítik a lelkészi lét mindennapjait vagy éppen a kirándulások. A pályázatok szinte folyamatosan futnak és általában akkor kell nagyon sürgősen dokumentumok hadát leadni, amikor éppen elutazna egy kicsit pihenni a lelkész a családjával.

A címre tehát a válasz: a lelkészek szolgálnak és ez az egy szó mindent felölel. A szolgálat pedig nem sok és nem is kevés, éppen annyi, ami ellátja a lelkészt mindennapra egy kis teendővel. Viszont a legfontosabb még mindig az, hogy a sok feladat közepette ne hagyjuk el Jézust! Áldott szolgálatokat mindnekinek!