A Das Jüdische Echo (Zsidó visszhang) folyóirat legújabb számában Paul M. Zulehner bécsi pasztorális teológus és Peter L. Berger amerikai vallásszociológus professzor ellentmond annak a szociológusok között régóta terjedő tételnek, hogy a modern társadalmakban mindinkább elvesztik jelentőségüket a vallások. /.../

Természetesen manapság a valaha öröklött tényként elfogadott egyházhoz tartozás nem mindig marad meg. Van, aki azért lép ki, mert túlságosan szorosnak érzi, maradinak tartja az egyházi állásfoglalásokat.

Eltűnik-e a vallás a modern társadalmakból? - www.ujember.hu

 

Sokan leírták már, hogy a vallás strukturáló erő, amely segít megszelídíteni a bennünk és körülöttünk tátongó káoszt. Mégis, egyre többen vannak azok, — főleg az európai keresztyén hagyomány szövetén keresztül szemlélődők, — akik unalmas, avítt, a rutinszerű tevékenységeknél megrekedt kisebbségnek tarják a vallásos életgyakorlatot folytatókat. A keresztény-keresztyén egyháziasság nemcsak nálunk csökken, hanem Európa nagyobb része is érintett. A német katolikus egyház friss adatai szerint 2012-ban csaknem 120 ezer katolikus hagyta el egyházát.

Könnyebb út lenne hárítani, illúziók között ringatni magunkat, belemenni egy hamis nyelvi játékba, hogy "náluk" rosszabb a helyzet, mint "nálunk". Újra és újra azzal a feszültséggel találkozunk, hogy változásra van szükség, valami új forma, elem, eszköz, tartalom (?) kell. A mérlegre tevő kritikai hangok nemcsak szembesítenek, hanem önreflexióra is késztetnek, hogy túllépjünk a nosztalgia hamis vágyán, de a nagybetűvel írt Új fogalmi mítoszán, a modernséghez fűződő illúziókon is. A népszámlálási adatok közzététele után ezen a blogon is számos helyzetértékelés volt olvasható.

Az osztrák közvélemény előtt azt a nem megkerülhető kérdést tette fel a katolikus, illetve evangélikus hátterű teológus és vallásszociológus, hogy „Eltűnik-e a vallás a modern társadalmakból?”. Sokan, sokféle választ adnak erre a kérdésre. A modern világ lételeme, legfontosabb tulajdonsága az új újraalkotása. A modernség alapeszméje, hogy mindenki kaphat új esélyt, élhet jobb, szebb vagy éppen értékesebb társadalmi korban, rendben. A modernitás sajátossága, hogy kifogyhatatlan az új közösségi, társadalmi formák, és új intézményi struktúrák megálmodásában és eltervezésében. Mindenestől modern világban élünk: technikai és tudományos vívmányaival együtt, a szabadság és egyenlőség szép eszméjével együtt, az individualizmus szkepszisével együtt és megannyi lét-tagadásba fojtott boldogságkeresések között. Még, ha valaki szeretne visszamenni az időben nem is tudom meddig, felvilágosodás elé, polgári demokráciák elé, még gondolatban sem teheti meg. Ezért fontos kérdés, hogy mit ad a keresztyén egyház a modern kor emberének.

A modern embernek szól a kérdés és közös dolgainkat továbbépítő, gondolatébresztő beszélgetésre invitál. A modern világ és poszt-modern ember jellegzetessége éppen az, hogy mindent megkérdőjelez, hogy tagadni akar. Korunkban benne lévő nyugtalanságot komolyan kellene venni. Éppen a találkozás lehetőségét nyitja/nyithatja meg, hogy az evangélium betanult üzenete helyett, hogyan lehet evangéliumot élni, s a Biblia beszorult üzeneteit feltörni ítélkezéstől, bántó recitálástól, a modern világunk adta ideológiáktól. Egy kicsit konkrétabban, személyes életteremre fókuszálva ez a kérdés így hangzik: „Eltűnik, eltűnhet-e gyülekezetem, templomom abból a városból, községből, ahol élek?”

A magam részéről a keresztyén identitás egyik kiemelten fontos önértelmezésének tartom a tanúságtevőt. Ez a többirányű kifejezés és kapcsolat magában is bíztatás, hogy nem csak „tevők”, nem csak egyházi „aktivisták” a keresztyének, hanem tanúságtevők. Gyülekezetünk is megfogalmazta, végigbeszélte az "Érintés" füzet segítségével, hogy milyen egyház-jövőt képzel maga elé. A feltámadás első tanúinak történésláncához csatlakozik minden keresztyén ember, a ma élők is. A keresztyén ember tanú, Isten munkájának hírvivője és átadója. Visszatérő elemként jelent meg a veszprémiek beszélgetéseiben a vonzó és hiteles keresztyénség. „Célunk, hogy az evangéliumot személyes módon, embertől emberig adjuk tovább. Benne élünk a világban, hitvallásos életünkhöz több bátorságra van szükség. Fontos, hogy lépést tartsunk az emberek kérdéseivel és hitbeli fejlődésüket velük együtt, érthető módon segítsük.”
Itt az ideje, hogy újra "testközeli" kapcsolatban legyünk azokkal, akik keresnek, kérdeznek, várnak valamit. Példát kaptunk rá. Ez a testközelség emberi és isteni attribútum. Réges-régi foglalata, alkotó eleme az életnek, nem modern dolog. Az egyházzal szemben nem az a kritérium, hogy modern-e, vagy konzervatív-e, hanem hogy testközelségben van-e a sírókkal, a fázókkal, hogy vérpezsdítően hat-e ott, ahol kihűlt az élet. „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1. Korinthus 12. 27).

Még egy mondat erejéig visszatérek a modernitás és/vagy hagyományok szokásos, gyakran kiélezett szembeállítására. A szó hétköznapi értelmében természetes, hogy vannak modern művészetek, modern emberek, templomok, liturgiák, lelkészek, papok, és lesznek új stratégiák, de ne akarjunk modern egyházat létrehozni. Fenntartva azt, hogy a modern szó nem azonos a divatossal.  Mint ahogy az érthetetlen, kánaáni nyelven elhangzó igehirdetést nem nevezném „konzervatívnak”, de a pongyola elbagatellizált prédikációt sem „modernnek”. A változó világ, változó korok, korszellemek azt sugallják nekünk, hogy minden rajtunk múlik, megvan hozzá a tudásunk, kapcsolati tőkénk, a régit szükségszerű újjal pótolni. De azt a tudást, stabilitást is magunkban hordozhatjuk, s ez a mai élő egyházi emberek reménysége, hogy az életünk részét képezi annak a tanúságtevő „seregnek”, akik már régen meghaltak és akik ezután születnek. Mélyen egyetértek Ancsel Éva mondatával, hogy „Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, és elpereg a múlt.” Modern stratégiák, közös szókincs, haladó módszerek, új missziós tervek között élünk, de valójában nem a mi érdemünk, hogy a nehéz, átmeneti idők az egyház életében mégis folyamatosságban állandósulnak.

 

Hozzászólások