„…csak a dunántúli lelkületű, érzületű magyarban merülhetnek föl ilyen kérdések. Ő az a bánatos ikerarc. Benne támad egyszerre a hiányérzet és a csodálkozás a költői alkatában rejlő különbség szerint.”

A pannon költészet mandulafája - Somogy

Sokan sokféleképp kutatták, vajon létezik-e egyáltalán pannon irodalom. Aki lelki rokonságot érez dunántúli költő- és írótársai iránt, az állítja, igenis van sajátosan e táj ihlette irodalom. Igenis, a dunántúli ember más, s a dolgokhoz való hozzáállása meghatározza művét is.

A kérdés hónapok óta nem ereszt, s ismét eszembe jutott. Egy különös, szép kép idézte fel bennem. Át kellett hajtanom Jákra. Az út többször vezet át az erdőn, közben időnként kibukkan egy-egy megművelt földdarab, aztán megint be az erdőbe. Az égen az egymást kergető felhők és a nap párbajának látványos harca zajlott, a szürke felhőkbe lila erekként játszott át a nap sugara. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, s akkor láttam meg, hogy mögöttem óriás szivárvány nyújtózkodott. Ez a plátói pillanat, ahogy egy tükörből már a reménység színtörése mutatkozott meg, egyszerre féktelen örömmel töltött el. S akkor eszembe jutott a pannon derű, meg ez az egész őrült önazonosság.

Ágh István a Pannon költészet mandulafája című esszéjében a következőket írja: „…valaki pannon mivoltát elsősorban a dunántúli táji témák természetes költői gyakoriságával a legegyszerűbb indokolni. Aztán a lelkiállapotot említhetem, miként derűs vagy elégikus, harmonikus, ahogy arra törekszik, és annak hiányát szenvedi.” Minderre visszhangzik Várkonyi Nándornak 1940-ben a Nyugatban megjelent sora: „Dunántúlon a tájköltészetnek régi multja, állandó folytonossága és igen nagy becse van. Véletlen-e ez s van-e tényleg ennek a tájnak és költészetének saját palettája?” Derű és elégia, amit a táj invokál? Berzsenyire sok esetben igaz ez. Ám az ő vulkanikusságát, a kitörni készülő őserőt még a vulkán fölött bájosan zöldellő szőlőlugas sem tudja lecsendesíteni. Berzsenyi belül morajlik, tombol, hangja a görög-latin bukolikusság mellett is veszélyesen vad, szinte barbár. Nyőgi is egy életen keresztül valódi barbárságának következményeit, hiszen a pesti ficsúrok nemcsak orrukat húzzák a személyes találkozásukkor, de Kölcsey keményen, a fiatalemberek őszinteségével megy neki.

Ágh István Babitsot idézve az „arisztokratikus demokratizmusról” beszél. Ez a különös kifejezés, amelyet az esszéíró elsősorban lírai ismérvként használ, mint a művészeti minőség iránti legmagasabb elvárást, de egyben a művészet emberi lényegének kifejeződését. A kifejezés itt a Dunántúlon nagyon is jól értelmezhető. Az önrendelkezés fontossága, s egyáltalán a dunántúli ember büszkesége összefügghet a polgáriasodással, de mindenképpen a református közösségek öntudatával. Századokon keresztül aztán a Pápai Kollégium is meghatározta e táj szellemiségét. A szellemi igényesség arisztokratizmusa ötvöződött itt is a keresztyén-humánus emberséggel és az önrendelkezési jog elsőbbségével.

Ez persze még mind nem magyarázza meg a pannon irodalom mibenlétét. Csupán egy újabb jellemvonás az egész nagy összképben. „A pannon költő természetelvű, bizonyos érelemben panteista, művészete az élet hitében, az életbölcsességben, a  teremtés fönségében gyökerezik”, írja Ágh István. Sok igazság van ebben is. Hozzáteszem, a panteizmuson túl lehet ez Isten teremtésének csodálata. A flaszterköltők és kocsmaírók mellett mindenképpen igaz ez a vidéki emberre. Józanéletű irodalmárok, akik megelégszenek az élet örömétől érzett mámorral. Egy Fekete István, egy Tatay Sándor, egy Illyés Gyula. Másképp nem is tudom őket elképzelni, mint hogy ülnek kertjükben, és belekortyolnak borospoharukba. Közben pedig hagyják, hogy szálljon velük idő és szó.

Van-e dunántúli költőiség? Bizonyára van. Nagy László jár az eszemben, Ágh István bátyja, aki nem passzírozható bele ebbe a kategorizálásba. Hiszen Nagy László zsenialitása ugyanazt a zabolázhatatlan erőt, azt a fékezhetetlen lírai szabadságot példázza, amiről Berzsenyi kapcsán is szóltam. Nagy László költészetében nincsen Dunántúl és nincsen semmifajta földrajzi határ. Poklot jár és mennyet ostromol. Az elégikus pannonitást meghagyja másnak.

Van-e pannon irodalom? Van is, nincs is. Ha azt mondjuk valamire, ez bizony egy fajta pannonitás, ugyanúgy meg is cáfolhatjuk. Derű búskomorságba hajlik, aztán átlényegül világforgató erővé. Annyi biztos, hogy olyan derűsen mesélni, mint a dunántúli írók, kevesen tudnak. Fölülről mosolyogják meg az embert, gúny és rosszindulat nélkül. Ám erre más tájak mágusai is képesek. Összetartozásunk ugyanakkor mindig akarás kérdése is. Abban a pillanatban, hogy akarjuk a szellemi összetartozást, mégiscsak van valami, ami kiemel a nagy masszából. Különbözőségeink és sokszínűségünk mellett is van, ami összetart, s ez éppen a választott rokonság tudata. Pannonitásunk így válik meghatározóvá. Ez a dimbes-dombos, erdőkkel tarkított dunántúli táj igenis összeköt minket szóban, érzésben, tudatban.