Hiperrealisztikus babákat gondozó nők, szótlan, de nagyon is életszerű felnőtt babákkal élő férfiak és nők, akikben az a közös, hogy akkora űr van az életükben, amit egyszerűen muszáj valahogy kitölteniük. A Fondazione Prada nemrég megnyitott milánói kiállításán két amerikai fotós kollekcióit mutatták be, melyeket a szeretet hiánya és a pótlékok kötnek össze.

A semminél egy szilikoncsecsemő vagy egy élettelen bábu is jobb - 444.hu

Annak az írásnak, amely néhány napja jelent meg az egyik hírportálon, már a címe is meglehetősen provokatív. Pontosabban: állásfoglalásra késztet. Arra szólítja fel az olvasót, hogy válaszoljon rá. Igennel vagy nemmel. A semminél egy szilikoncsecsemő vagy egy élettelen bábu is jobb – hangzik a kijelentés. Valóban? Az én válaszom az, hogy nem. Nem jobb.

Egy milánói kiállításon két amerikai fotós képeit állították ki. A fényképek egy részén olyan nőket láthatunk, akik ún. reborn babákat szorongatnak a kezükben. Az igazihoz, a valódihoz, az élőhöz a megtévesztésig hasonlító csecsemők ezek, csakhogy nem élnek, nem valódiak, nem igaziak. Mégis csak babák. Én elsősorban gyerekeket kapcsolok a babázás fogalmához. A reborn babák azonban felnőttek számára készülnek. Kifejezetten elvárás velük szemben, hogy teljesen úgy nézzenek ki, mintha élnének, igaziak lennének. A rebornerek azok nők, akik „egy sajátos szubkultúrát alkotnak, tagjai a hiperrealisztikus babák készítésével és gondozásával igyekszenek enyhíteni fájdalmukon, gyászukon, hiányérzetükön, melyet egy elvesztett magzat, egy elhunyt gyerek vagy a kiürült családi fészek okoz. A babák készítőik is általában azok közül kerülnek ki, akik korábban saját maguknak vásároltak egyet. Ezek a nők egy laza közösséget alkotnak, és együtt könnyebben túl tudják tenni magukat azon is, hogy gyakran megbélyegzik, ijesztőnek, visszatetszőnek tartják őket.”

A leírás alapján értjük, hogy ezek a „babázó” felnőttek olyan veszteséget éltek meg, amely nemcsak, hogy alapjaiban rengette és változtatta meg az életüket, hanem mind a mai napig annyira meghatározó számukra, hogy nem tudnak elszakadni tőle. Nem tudták feldolgozni, nem tudtak tovább lépni, sőt, ezek a babák mintha konzerválnák számukra a veszteség utáni pillanatokat. Mintha belemerevedett volna ezeknek a nőknek az élete abba a fájdalomba, amit el kellett viselniük akkor, amikor elveszítették valami miatt a gyermeküket. Azt a hiányt, az űrt, ami egykor keletkezett, ezekkel a babákkal próbálják meg pótolni.

Én azonban valami végtelen szomorúságot, a vigasz, a megnyugvás teljes hiányát látom a képeken. Nincs jele annak, hogy ezeknek a nőknek könnyebb lenne most, sem annak, hogy a reborn babák segítenének rajtuk. Inkább az a mélyről jövő fájdalom látható az arcokon mindent átjárva és meghatározva, hogy: látjátok, mi történt velem? Nekem is volt, nekem is lehetne gyermekem, de nincs. Nem tudok mit kezdeni mindazzal, amit e miatt érzek.

Azoknak a képeknek a másik felén, amelyet szintén kiállítottak Olaszországban, felnőtt, élethű babák láthatók. Talán még megdöbbentőbb, furcsább, amit ezeken látunk, de használhatjuk a még visszatetszőbb jelzőt is. A fotók „a szeretethiányukat hiperrealisztikus, erotikus célra készült felnőtt babákkal pótló emberek világát mutatják be.” Olyanokról, elsősorban férfiakról van szók, akik magányosak, egyedül vannak, érzik egy társ hiányát, de nem arra törekszenek, hogy egy valódi ember töltse be ezt az űrt az életükben, hanem megelégszenek valami nagyon művi, élettelen dologgal. Tulajdonképpen eljátszanak valamit. Mintha együtt élnének valakivel, de mégsem. Minden hiányzik, ami egy személyes, én-te kapcsolathoz szükséges. Nincs megszólítás és nincs felelet. Nincs felelősség vállalás. Egy babát bármikor elő lehet venni, ha szükség van rá és félre lehet tenni, ha útban van. Egy babára mindent rá lehet kényszeríteni, semmire nem fog nemet mondani. Elég ránézni a képekre ahhoz, hogy kimondjuk: ez az igazi magány, egyedüllét, lemondás, reménytelenség.

Milyen egyértelműen látszik mindez, kívülről tekintve ezeknek az embereknek az életére. Milyen jól látszik a probléma, milyen jól mutatja az irányt, amely felé nem kellene haladnunk. Figyelmeztet bennünket és óv attól, hogy megelégedjünk olyan pótlékokkal az életünkben, melyek látszat megoldásokat kínálnak. Bátorít, hogy keressük és találjuk meg a szépségeit, az örömeit a valódi, hús-vér emberekkel való kapcsolatoknak. Ez az egyetlen gyógyír. Minden más csak tovább erősíti a magányt.