A plakát a kor papírtükre
A Magyar plakáttársaság szlogenje

A politikai plakátkampányok olyanok, mint a vírusos betegségek. Olykor ellepnek mindent, aztán lecsitulnak, majd jön egy újabb mutáns változat. Egy ideig bekékültünk, most épp egy dualisztikus fekete-fehér, jó és gonosz pulzál körülöttünk. A tartalom maga mindig leegyszerűsített, és kimondottan primitív. Az „Ők lopnak, mi visszaadjuk” típusú szövegek a lehető legaljasabb emberi indulatokat tudják csak megszólítani. Irigység, rosszhiszeműség, erőszak, önbíráskodás. Persze nem jobb, mint a paranoia és az összeesküvés-elméletek. Nagyon úgy tűnik, hogy ma a magyar politikai pártoknak nincs igazi mondanivalója, kizárólag áltémákat és álproblémákat keresnek, hogy ezzel foglalják le a közbeszédet.

Ez a primitív politikai közbeszéd nyilvánvalóan taszít mindenkit, aki szereti árnyaltabban látni a világot, képes értelmesen vitatkozni, meghallgatni eltérő nézeteket, esetlegesen korrigálni önmagát. A plakátok ezzel szemben egy eldurvult politikai közbeszéd eszközeivé válhatnak, ahol az árnyalt megfogalmazások és a gondolkodás zavaró tényezőnek, kimondottan ellenséges magatartásnak tűnik egy szélsőségekben és leegyszerűsített tartalmakban gondolkodó tömeg számára.
Ezért kimondottan ledöbbentem, amikor legutóbb az utcán megláttam szűkebb pátriám színházának legújabb plakátját. Ez Molière Tartuffe-jének bemutatóját hirdeti (Parti Nagy Lajos átdolgozásában mutatják be). A nagy képmutató komédiájának plakátja a „Ti dolgoztok…” plakátokról jól ismert felállásban és színvilágban egy fekete-fehér arcot mutat, a felirat a darab címe, természetesen narancssárga szalagban.
Eszterházy Péter mondta azt, hogy „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”. Bár a szombathelyiek már megedződtek, hogy a helyi színház időnként esztétikai minőségben is szint alá süllyed, viszont szeret minden darabjában aktualizálni, ám ez a fajta olcsó mém-gyártás mégiscsak a szint alá süllyedés durva példája. Talán valakinek vicces, talán üzenet-értéke is van, én egy eredetiséget nélkülöző, olcsó reklámfogásnak érzem. Egykor általánosan elfogadott volt, hogy ki művészi értéket teremt, mindig tartsa magát ahhoz, hogy a mű, az alkotás mindenben érthető és vállalható legyen évekkel, évtizedekkel később is. Egy olcsó plakát-kampányra válaszoló színházi plakát már néhány év múlva elveszti az a másodlagos jelentést, amit reméltek tőle. Vagy nem a maradandóság lenne a cél, hanem a rövid hatás?