Ugyan meghatározhatja -e Isten végtelen lényegét az emberi értelem a maga eszközeivel? Hiszen még a Nap tömegét sem képes megállapítani, noha nap mint nap szemügyre veheti! Ugyan miféle terve alapján tárhatná fel Isten valóságát, mikor saját magát sem képes igazán megismerni? Igen, ismerjük el, hogy Istent csak Isten ismerheti.
Institutio 1.13.21.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” A páli mondat után minden, amit az emberi értelem határairól, és a transzcendens igazság elérésének korlátairól mondunk, csupán dadogás.  Lehet bármennyire művelt és tudós, de dadogás. Mert aki magasságban szárnyal, megtapasztalhatja, mily messze van az igazi ég. Aki ebből nem mélységes alázatot tanul, hanem csak gőgje nő, az még önmagát sem ismeri meg.

A skolasztikusok megmámorosodtak az arisztotelészi logikától, és úgy vélték, Isten tulajdonságait és működésének rendjét meghatározhatják ez alapján. Ám végül nagy szolgálatot tettek a logikának és a filozófiának, de Isten titkait aligha érthették meg az emberi logika törvényei alapján. Mert Istenről nem tudjuk, bekényszeríthető-e olyan törvényszerűségekbe, amelyeket egy megfellebbezhetetlennek vélt logika diktál.
Mégis kellett a reformáció ahhoz, hogy bátran kimondják a nagy protestáns teológusok: nem tudhatunk mindent. Nem szégyen az, ha Isten lényegét nem foghatja fel az emberi értelem. Szükségesek a dogmatika terminusai, Kálvin a Szentháromság megértése kapcsán „hasznos beszédformának” nevezi őket, de amit a „régiek”, azaz a keresztyénség történetének első századaiban működött teológusok a dogma kialakulásakor kijelentettek, az nem minden esetben megfellebbezhetetlen igazság. Kálvin pedig mer vitatkozni velük, észreveszi gyengeségeiket. Észreveszi azt a verejtékes igyekezetet, ami sokszor már nem Isten ügyét védi, hanem az önnön gondolatmenetet, ami egy-egy becsúszott következetlenség miatt újabb és még rosszabb kijelentésekkel védenek: „Én nem vagyok oly szigorúan akadékoskodó, hogy puszta szavakért harcba szálljak. Jól látom, hogy amikor a régiek kellő tisztelettel tárgyaltak ezekről a kérdésekről, nemhogy egymással, de olykor önmagukkal is ellentmondásba keveredtek.” (1.13.5.)
Az az ámokfutás, ami később következett, az emberi ész felsőbbrendűségébe vetett hit, nem bizonyult végül másnak, minthogy a pimasszá vált ember szembeköpte a homályos tükröt. Kiderült, hogy nem csak Istent nem vagyunk képesek felfogni, de a világ megismerése is örök és véghez nem jutó küzdelmünk. Az amúgy vallásellenességéről ismert angol tudós (evolúció-hívő?) Richard Dawkins a tudományos megismerés lényegéről az azóta szállóigévé lett szavakat tudta csak elmondani: „It works. It works, bitches.” Ez a furcsán derűs posztmodern világkép: valahogy, valamiképp működnek a dolgok. A végső megismerés lehetetlen. Ám ez már messze-messze van az alázattól, amit Isten nagyságának csodálata vált ki a gondolkodóból. Mert míg az egyik a végső megismerés reménységével szól, a másik megvonja a vállát.