Európa lelkét vesztette...

Európa lelkét vesztette - haon.hu

A görögkatolikus Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsek-metropolitája kimondta. Minden tiszteletem az övé. Ezt mondta: Európa a lelkét vesztette. Sokan mondtak már hasonlót, vagy tartalmilag ugyanezt, köztük én is, de ilyen élesen egyértelmű megfogalmazásban még soha nem hallottam. Szerintem sokak érzületét mondta ki. Az enyémet biztos. Mint ahogyan az is biztos már, hogy a rendszerváltás óta eltelt eddigi életem nem más, mint az Európától való elidegenedésem története. Ebben az Európában én idegenül érzem magamat. Kulturális magányban.  Ez nem az, amire vártam, amit reméltem, amiben hittem. Ez nem az én Európám.

Nem, nem zakkantam meg. Pontosan tudom, hogy mások meg rám néznek idegenként, s nem értik, mi a bajom. Ha nekem Európa idegen, nekik meg az én állandósuló gyászom idegen egy olyan Európa felett, amely úgymond „elvesztette lelkét”.

Szóval, akárhogy is nézem, van itt egy áthidalhatatlannak tűnő kulturális szakadék Európán belül. Két világ, két univerzum. S még csak azt sem mondanám, a határvonalak földrajzilag meghatározhatók, habár paradox módon valóban úgy tűnik, mintha a volt kommunista országok lakosságában mélyebben megmaradt volna a „régi”, keresztyén Európa emléke. Azt viszont nem nagyon tudjuk, a nyugati társadalmak mélyrétegeiben mi is zajlik mostanában.

Ez a kulturális szakadék, amely ugyan már régóta érzékelhető volt, ma egyre markánsabban és egyre nagyobb feszültségeket okozva rajzolódik ki, nyilvánvalóan a migránsválság következtében. Kicsit leegyszerűsítve, az egyik oldalon a liberális hitvilág, a másikon a konzervatív. Az egyik az „európai értékek”- re hivatkozik unos-untalan, a másik a kulturális karakter elvesztését félti. A liberálisok azt mondják, hogy régi európai kulturális karakterhez való ragaszkodás valójában a mai európai értékek elárulása. A konzervatívok pedig azt, hogy ez a mai érték-ideológia valójában az európai kulturális identitás feladása. Az alapkérdés mindig ugyanaz: a kulturális hagyományhoz való viszony.

Ne szépítsük a dolgot: ma Európában háború zajlik, kulturális háború, s nem valószínű, hogy a közeli jövőben valamiféle széles és átfogó egyetértés alakulhatna ki. Európában ma nincs egy mindenkit magába foglalni képes mi-tudat. A küzdelem ma Európáért folyik Európán belül. 

Téved az, aki azt gondolja, hogy ez afféle „racionális” kérdés, amelyet „csak” meg kell tárgyalni. A konfliktus legmélyén kötődésekről van szó. Arról, hogy ki mihez kötődik, ki mihez ragaszkodik, ki mit tart identitása alapvető részének. Ez, ha úgy tetszik, az „irracionális tartomány”, a vonzódásoknak és taszításoknak az a világa, amelyről a mai sztenderd gondolkodás hajlamos nem tudomást venni, mintha bizony a döntések és választások végeláthatatlan folyamata a puszta matematikai racionalitás mentén haladna. De ez nyilván tévedés. Innen van az, hogy a konfliktus legmélyén valójában mély érzelmi beágyazottságban élő, egymást kulturális idegennek tekintő csoportidentitások néznek egymással szembe. Nem értik egymást. Én azt mondom Kocsis Fülöppel együtt, hogy Európa a lelkét vesztette, mire a másik csodálkozva néz rám, hogy miről beszélek? Én már jóformán teljesen elidegenedtem attól az Európától, amely ma elém tárul, a másik meg teljesen elidegenedett attól az Európától, amelyet én még a pórusaimban hordozok. Én kulturális gyászban és magányban élek, ő meg nem éli meg veszteségként a „régi” Európa lassú eltűnését. Én benne élek egy tovatűnő kulturális emlékezetközösségben, ő meg „haladó”, s minden szívfájdalom nélkül képes kihajítani a kukába azt, amihez én ragaszkodnék. Én azt mondom, tragikus, ami ma Európában történik. Ő meg azt mondja, tragikus, mennyire nem tudok megváltozni, s egy halott keresztyén Európát őrizgetek a szívemben. Ő azt mondja, én álkeresztyén vagyok, mert a közösségi történetemben élek. Én azt mondom, az ő keresztyénsége már teljességgel felolvadt egy álhumanista egyetemes szentimentalizmusban. S lehetne folytatni a sort.

S hogy ebből mi lesz? Nem tudom. Jó lenne valami szépet írni, de nem vagyok jós. Most háború van, még ha képletesen is. Ám annál komolyabban. Ebben a helyzetben elég nehéz középen megmaradni, s ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik a szakadék, úgy rajzolódnak ki az egymástól elidegenedő kulturális mintázatok. Ez bizony eléggé brutális. De ki mondta azt, hogy a történelem maga a merő bájolgás?

Kocsis Fülöp kimondta. Európa a lelkét vesztette. Engem is kimondott. Ez az Európa nem az, amellyel én bensőleg azonosulni tudnék. A rendszerváltás óta eltelt életem története az Európától való elidegenedésem története. Mások meg nyilván attól az Európától idegenedtek el, amelynek lassú elvesztése miatt én gyászolok. Így született meg az idegenek Európája. Európán belül.

A happy end ezúttal elmarad. Sajnálom.

Hozzászólások