Korábbi cikkeinkben már bemutattuk, hogy számításaink szerint mintegy 600 ezer magyar élhet jelenleg külföldön az Európai Unióban, ráadásul éppen az a korosztály megy el elsősorban, mely demográfiailag és munkaerő piaci szempontból is a legtermékenyebbnek tekinthető. Ez azonban nem csak magyar probléma, hasonlóan van a régió többi országában is. A különböző felmérések szerint akár ötmillió közelében is lehet azoknak száma, akik az elmúlt másfél évtizedben Nyugat-Európába mentek munkát vállalni.

Elvándorlás vagy kivándorlás? – portfolio.hu

Fellángol olykor a politikai vita, hogy kinek mekkora része van abban, hogy Magyarországról többszázezren mentek Nyugat-Európába munkát vállalni az uniós csatlakozás óta. A jelenség nem új, bár sokan szeretnék úgy láttatni, mintha az lenne. A 19. század iparosodó Magyarországa vonzotta a kontinens nyugati felének vállalkozó kedvű polgárait, akik aztán a legmagyarabb magyarokká lettek. A 20. század megfordította az irányt. A tengeren túl és Nyugat-Európa bányái elnyelték magyarok millióit. A második világháború után pedig a politikai rendszer elől menekültek sokan. A rendszerváltásig a politikai üldözötteket leszámolva nyugatra menni a jobb élet reményében lehetőség volt, a rendszerváltást követően pedig részben kényszer, részben divat.

A politika keveset tudott érte vagy ellene tenni, ürügyül szolgált sokaknak és önigazolásul, amikor a politikai helyzetre hivatkoztak. Menni márpedig kell. És azért kell, hogy több legyen a pénz. Hogy mit áldoztak be ezért sokan, nincs átfogó képünk, hány család ment tönkre, hány gyereknek hiányzott édesanyja vagy édesapja és milyen szociológiai hatásai lesznek ennek a jövőre nézve, még várat magára. Romániában voltak felmérések erre vonatkozóan. A kép több mint lehangoló: egy elveszett nemzedékről beszélnek a társadalomkutatók.
A kivándorlás számai a Közép-kelet európai társadalmakban sejtetni engedik a jövő nehézségeit: a munkaerőpiacon, a társadalombiztosításban és nem mellékesen a hálózati kapcsolatokban, a családok széthullásában.
Van még valami, amiről nem merünk beszélni, mert túlon túl el vagyunk foglalva a mindennapok gondjaival. Ez pedig külföldre költözöttek lelkigondozása, vallási, hitbeli hovatartozásuk megtartása.
Két esély kínálkozna a megmaradás, megőrzés lehetőségére. Az egyik az utánuk menés, ahol erre lehetőség van. Lehetőség pedig ott van, ahol tömegek jelennek meg. A szórványlétben „lelki önfeladásra” nagyon nagy az esély. Ez itthon, illetve a Kárpát-medencében is így van. A vallás privát szférába való utalása, illetve az a tény, hogy már sokaknál nem identitás-képző vagy megtartó erő, gyengíti a nyelvi és tudati megmaradás lehetőségeit. Márpedig a civil szféra nyugati, helyi minták szerinti kialakítása csak átmeneti tüneti kezelést jelent. Igazi közösség csak lelki közösség lehet.
Ezért a másik lehetőség a megmaradásra az lenne, ha olyan erős hitvallásos identitással kerülne valaki külföldre, amilyent a 20. század eleji amerikásoknál volt tapasztalható. A nyelvi váltásban harmadik, negyedik nemzedékben is még meg van a magyar református identitás, még ha sokszor csak a gasztronómiai kötődések és istentiszteleti kötöttségek révén. Érdekes megfigyelni a hagyomány erejét egy nyelvi váltás folyamatában lévő gyülekezeten. Felsőőrön, Ausztriában épp most zajlik ez a folyamat. Döbbenettel tapasztaltam, hogy ugyanazok az emberek a magyar istentiszteleten tartják a régi ülésrendet: a nők és férfiak külön ülnek. De nemcsak külön, hanem a családok, nemzetségek is tartják helyüket. A német nyelvű istentiszteleten az ülésrend már vegyes, ahogy ők mondják: gemischt, össze-vissza. Kérdeztem, miért? Így van, ennyi. Nem tudták megmondani. A hagyomány ennyire mélyen van a tudatban. Ami nem lecserélhető a modernitásban, elerőtlenedik egy kulturális és nyelvi válságban.
Észre kellene venni, hogy milyen szerepe van a hitvallásos kötődésnek. Erre alig vagy egyáltalán nem fordítunk figyelmet. Jelenleg használatos iskolai hittankönyveink a bibliai történetek újramesélésére épülnek, de végig lehet járni úgy nyolc évet, hogy a református identitásról egy szót sem hall a gyerek. Pedig a biztos hitbeli és hitvallásos identitás igényt formálna a változó világban is az odatartozásra.
Különben a statisztikák számait látva legfeljebb a magyarság számára siratjuk el az elmenőket, magyarországiakat, erdélyieket, kárpátaljaiakat, felvidékieket vagy vajdaságiakat, pedig ők reformátusként, katolikusként is elvesznek.
Ennél csak egy rosszabb van. Ha Isten országa, az üdvösség számára is elvesznek. Ebben pedig az egyháznak is lenne része.

Hozzászólások