Békés tüntetést tartott a francia-olasz határon pénteken mintegy 100 menekült, amiért a francia határőrök megakadályozták őket abban, hogy Olaszországból átkeljenek Franciaországba. Szombaton újrapróbálkoztak, de ismét ugyanez történt.

A francia hatóságok azzal magyarázták az intézkedést, hogy mivel illegális migránsokról van szó, az Európai Unió törvényei előírják: az ilyen státuszú menekülteknek az őket eredetileg fogadó országban kell maradniuk. 

Menekültkrízis a francia-olasz határon - hu.euronews.com


Nincs még népvándorlás. De már elgondolható. Egy évvel ezelőtt még nem volt az. Hirtelen minden megváltozott, s mintha kiderülni látszana, hogy ez a magát nyitottnak mondó nyugati világ valamiképp nagyon is zárt, s minden egyébként fennkölt globalitás-idea ellenére zártnak is kell maradnia. Különben könnyen elpusztulhat.

Nem is olyan régen még azt gondoltuk, hogy a történelem tényleg befejeződött. Már itt vagyunk a végén, a dolgok letisztultak, a folyamatok beálltak, s innentől kezdve csak működtetni kell a világot. Kicsit csiszolgatni azt, ami van.  A befejezettségnek ez az érzete elgondolhatatlanná tett egy népvándorlást, amely felülírhat mindent, amit a nyugat befejezettnek gondolt.

Aztán hirtelen megjelent valami az európai horizonton: egy másik világ. Egy másik viszonyítási pont, ahonnan nézve megrendül a befejezett történelem érzetének statikus világképe. Vége van a nyugati globalitás-eszme illúziójának, mert eme másik világ immár érzékelhető közelsége elkerülhetetlenné tesz egy új önreflexiót. Darabjaira hullik szét az egyetemes igazságosságba és egyenlőségbe vetett hit, mert nyilvánvalóvá válik a globalitás-eszme alapvető tarthatatlansága. Ugyan már, hol van itt a glóbusz? Tapinthatóvá válik ennek a világnak az elviselhetetlen igazságtalansága és nyomorúsága. Erről ugyan tudtunk, de a másik világ messze volt. El lehetett kerülni. Vígan burkoltuk be magunkat egy happy-kultúra részvétlen önfeledtségébe, ünnepeltük a történelem végét, a befejezettséget, a megállapodottságot, s nem igazán okozott álmatlan éjszakákat a másik világ nyomora, mert a magunk világát globálisnak hazudtuk. Nem több ez hárításnál, amely arra alkalmas, hogy lelkiismeret furdalás és bűntudat nélkül élvezzük javainkat és vágyakozzunk utánuk. 

Most viszont ez a másik világ hirtelen megjelent, s eljött a szembesülés sokkoló pillanata: nem tudunk segíteni. Szó nincs itt gyűlöletről. Inkább tehetetlen részvétről és önvédelemről. Hiába minden elvont eszme egy ideális világról, s hiába érezzük úgy, hogy mi, a nyugat már-már elérkeztünk a történelem végéhez, mert ezt a képzetet kikezdi ama másik világ nyomora és önmagunk tehetetlensége. Hirtelen kézzelfogható közelségbe került az emberi elesettség egyetemes jellege. A világ széthasadtsága világokra. Az egyetemes emberi méltóság elérhetetlensége.  Az ő nyomorúságuk a mi nyomorúságunk.

Ha tényleg beindul a népvándorlás, Európa be fogja zárni kapuit, mert nem lesz más választása. De ha nem, akkor is itt marad a találkozás élménye a világ hasadtságával.  Kipukkan a happy-kultúra léggömbje, a nyugati jóléti idill zárt univerzuma.

Marad tehát a megrendültségünk, a mindenkori ember mindenkori elégtelenségével való szembesülés.

Dehogy van itt a történelem vége. Az maga lenne a tökéletesség. Inkább itt van az a ritka pillanat, amikor az emberi történelem felvillantja egyébként mindig rejtett tragikus vonását.

Hozzászólások