A reformáció egyszerre hálaadás és kritikus szembenézés önmagunkkal” – kezdte ünnepi beszédét Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, a Reformáció Emlékbizottság ügyvezető elnöke, majd hozzátette: a reformációt nem lehet úgy ünnepelni, mint katolikus testvéreink felett aratott győzelmet, hisz hitünk szerint mind egy egyház részei vagyunk.

(...)

„A reformáció civilizációs korszakalkotó szerepe abban rejlik, hogy meghirdette az emberi gondolkodás szabadságát, az egyén méltóságát és felelősségét, minden ember egyenlőségét Isten szemében" – mondta Kövér László házelnök a reformációi emlékév állami megnyitóján.

Kezdetét vette a reformáció emlékéve - reformatus.hu

Egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor Balog Zoltán miniszter a reformáció évét megnyitó ünnepségen azt találta mondani, hogy a „reformációt nem lehet ünnepelni”. Már hogyne lehetne, gondoltam abban a pillanatban, hiszen mi erre készülünk. S még arra is gondoltam, hogy ez egy eléggé ünneprontó mondat, ott rögtön, az elején. Aztán a miniszter rögtön így folytatta: „Úgy végképp nem, mint valamilyen katolikusok felett aratott győzelmet.” Ez ugyan helyre tette az előző mondatot, de a miniszter szavai finoman, de azért mégis, nagyon is pontosan utalnak egyfajta zavarra, amellyel ma is, a reformációhoz való viszonyban számolnunk kell.

A reformáció történelmi jelentőségéről a szó mindenféle értelmében ezúttal most nem írnék. Ez vitán felül áll. Ám külön óriási téma magának a reformációnak az értelmezés-története, avagy inkább történetei, attól függően, hogy a különböző korok meghatározó történet-és emlékezetfilozófiái hova tették a hangsúlyokat.

Ugyanakkor túlzás lenne azt mondani, hogy mára a reformáció-értelmezések körüli viták kora lezárult, s immár úgy vagyunk ezzel a kérdéssel is, mint annyi sok történelmi konfliktussal. Begyógyulnak a sebek.

Ne kerteljünk: a reformációhoz való viszonyban azért lehet zavar, mert míg az egyik oldalon európai szintű hatástörténetről van szó, a másik oldalon mégis csak megtörtént valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie: az egyházszakadás. Mondhatjuk persze, hogy a reformátorok messze nem akartak „új” egyházat létrehozni, de ettől még sajnos bekövetkezett valami, ami ellentmond az egyház amúgy önmagáról vallott hitének.

Mi több, ez a szakadás nem valamiféle múltba zárható elvi vita volt, amelynek nincs semmiféle időben is kiterjedő következménye. Ebből a szakadásból közösségi-felekezeti identitások nőttek ki, sőt ezen identitások épp arra épültek, hogy egymással szemben határozták meg önmagukat.

Az sem mondható, hogy az elvi-teológiai nézetkülönbségeken túljutottunk volna. Miközben nyilván túljutottunk a felekezeti szembenállások durva történelmi korszakain, addig vannak témák például a katolikus-református viszonyban, amelyekben továbbra sincs egyetértés. Ilyen például a sákramentális közösség (közös úrvacsora), a lelkipásztori tisztség értelmezése, avagy a női lelkészség kérdése. Az igaz ugyan, hogy a reformáció a katolikus egyházra is hatott, ám ez még nem szünteti meg azt a körülményt, hogy a katolikus egyház a protestáns egyházakat csak „egyházi közösségeknek” ismeri el.

Míg tehát a reformáció jelentősége elvitathatatlan, másrészt kétségtelen az is, hogy az az óriási hatás, amelyet kiváltott, sajnálatos és máig ható módon egyházszakadáson keresztül valósult meg, amely ráadásul ma is áthatja emberek millióinak a hétköznapi életét is. Innen érthető a zavar a reformációhoz való viszonyban.

Fel kell tennünk a kérdést: lehet-e ünnepelni a reformációt? Reformátusként nyilván azt mondom, hogy lehet és kell is, sőt borzasztóan csalódott lennék, ha az ünneplés azért maradna el, nehogy mások érzékenységét megbántsuk. Ugyanakkor abban teljesen igaza van Balog Zoltánnak, hogy szó nem lehet itt valamiféle, a „katolikusok felett aratott győzelmi ünnepről”. Már csak azért sem, mert a különböző keresztyén felekezetek közötti ma is folytatódó finom szemcséjű küzdelemben a katolikusok egyáltalán nem állnak olyan rosszul. (Tehát igaz sem lenne egy efféle „győzelmi” érzet.)

De a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy a jelenkorunk, amelyből ma visszatekintünk a reformációra s értelmezni próbáljuk, alapvetően változott meg. Ne felejtsük, a reformáció mégis csak egy, a nyugati keresztyénségen belüli konfliktus volt. Minthogy az egész Európa keresztyén volt. Mára pedig létrejött itt, Európában egy olyan értelmezési helyzet, amely felől nézve a keresztyénség – minden belső pluralizmusa, sokrétűsége ellenére – mégis csak egységes. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a keresztyén önmeghatározáshoz megjelent egy új viszonyítási pont, mégpedig a nem keresztyén, szekularizált világ, s ez óhatatlanul is egy új nézőpontot jelöl ki a nyugati keresztyénség egészének értelmezéséhez, s az egymással szembeni felekezeti önmeghatározást sok szempontból okafogyottá teszi.

Szó nem lehet tehát valóban, a katolikusok feletti „győzelem” ünnepéről, ám szerintem ünnepelni lehet, sőt kell is. S ez az ünnep lehetne akár az egész nyugati keresztyénség ünnepe is, amelynek az lenne a lényege, hogy a reformációban átütő erővel megjelent valami, ami a nyugati keresztyénség alapvető, lényegi eleme. S ez a prófétikus, önreflexív jelleg, amely éppen abból következik, hogy Jézus maga nem az Ószövetség törvényvallási hagyományait, hanem annak éppen prófétai vonulatát folytatta.

Ez a prófétikus, önreflexív, önmagára mindig rákérdező jelleg az, ami szerintem a nyugati kultúra pulzálását is adja. Helyesen mondta Kövér László házelnök:” „A reformáció civilizációs korszakalkotó szerepe abban rejlik, hogy meghirdette az emberi gondolkodás szabadságát, az egyén méltóságát és felelősségét, minden ember egyenlőségét Isten szemében".

Csakhogy ez a reformációban is megjelenő prófétikus, önreflexív keresztyén jelleg az egyén szabadságáról, méltóságáról, a hitének a voltaképpeni értelméről egyúttal visszatalálás is volt az eredethez. S ez az, amit Európa mára elfelejteni látszik. Míg egyúttal a reformáció akár értelmezhető úgy is, mint a későbbi, sőt a mai szabadságtörekvések-és értelmezések előfutára is, s valahol nyilván az is, addig nem kérdéses, a reformáció valódi tette mégis csak az volt, hogy visszament az eredethez, s azt üzente, hogy a Bibliát mindig újra kell olvasni. Nincs más forrás.

Ezért a reformáció igenis lehetne az egész nyugati keresztyénség, sőt az egész Európa ünnepe is. A keresztyénségnek azért, mert a reformációban kétségtelenül ott van a nyugati keresztyénség önreflexív jellegének egyetemes mozzanata. A „szekuláris” Európának meg azért, mert a keresztyénség önreflexív jellege nélkül nem is létezhetne az, amit ma nyugati kultúrának nevezünk – még ha erről sokan nem is akarnak tudomást venni.