Vasárnap este lecsapott az ítéletidő a romániai Csarnóházára (Bulz) - írja az MTI. Az Agerpres hírügynökség szerint a Sebes-Körös egyik mellékfolyójának torkolatánál, a Király-hágótól néhány kilométerre délre fekvő településen a vihar fákat döntött parkoló autókra és kempingezők sátraira. A Bihar megyei településen több nyárfát gyökerestől kicsavart a tornádószerű szél, amit a szemtanúk szerint jégeső kísért. A turisták egy része bemenekült a faluba, mások az autókban, sátrakban maradtak.

Egy ember meghalt, tizenhat súlyosan megsebesült a csarnóházai viharban - ma.hu

Az Isten itt állt a hátam mögött 
s én megkerültem érte a világot 
…………………………………………… 
…………………………………………… 
(...)
Úgy segített, hogy nem segíthetett. 
Lehetett láng, de nem lehetett hamva. 
Ahány igazság, annyi szeretet. 
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. 
(József Attila - Az Isten itt állt a hátam mögött)

 

Ülök a gép előtt, olvasom ezt a néhány soros beszámolót erről a tragédiáról. Az jut eszembe, hogy ma már snassz feltenni a kérdést, hogy hol van ilyenkor az Isten, s miért engedte... Már nem is nagyon jut eszünkbe egy-egy ilyen hír kapcsán Isten jelenvalóságának vagy mindenhatóságának a megkérdőjelezése. Immúnissá váltunk. Sem a hiánya, sem a jelenléte nem magyarázó elv semmire...

A szárszói József Attila Emlékházban a „köszönő falra” van kiírva J.A. egyik legelgondolkodtatóbb istenes verséből ez a verssor: „...Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ennél nem lehet teológiailag sem frappánsabban, irodalmilag sem szebben és a mindennapokban sem személyesebben megfogalmazni Isten jelenlétének és hiányának örök és mindig időszerű ambivalenciáját.

 

 

Beszélgettem valakivel. Többek között a II. világháború utáni egyházi ébredésekről. Amikor az emberek tömegesen ébredtek rá arra, hogy olyan világot élünk, amelyben mindent el lehet veszíteni egy pillanat alatt. Amikor tudatosul az emberben, hogy milyen könnyen elveszíthető az élet, akkor kell a Végső Kapaszkodó... Hogy szembeforduljunk Vele...  Akár földi-, akár égi háború után vagyunk... Mint ott Csarnóházán vasárnap éjjel egy kempingben... Vagy mint 1985.ben, Kenesén, amikor a földrengés lerázta a csillagot a toronyról... Néhány nappal azelőtt egy sátor állt a becsapódás helyén, én is ott feküdtem benne...

Beszélgettem valakivel. Azt mondta, nem hisz az Istenben. Nem úgy nevelték.  Azt találtam rá válaszolni, hogy nem az a lényeg. Hanem az, hogy Ő hisz benned! Bízik benned! Szeret Téged!  Nem a mi hitünk, hanem az Isten belénk vetett hite, bizalma és szeretete tartja össze ezt a bármikor ránk omolható világot! Bízik bennünk. Maga elé enged. Engedi, hogy megkerüljük a világot. Hogy magunkból induljunk ki és magunkhoz érkezzünk, mert amikor magunkat keressük, akkor is Őt keressük, valahol.

Beszélgettem valakivel. Rossz emlékei vannak az apjáról, amikor 13 éves volt, el is hagyta őt. Eszembe jutott József Attila. Őt még korábban magára hagyták. Vallásfenomenológiai tény, hogy az apa-kép nagy mértékben meghatározza az Isten-képet, a Hozzá való viszonyunkat, hitünket, vagy éppen hitetlenségünket... Akinek nincs szeme előtt az apja, annak főleg mindig mögötte áll az Isten is, szerintem.

„Az Isten itt állt a hátam mögött...” Nem tudom, hogy ez Isten hiányáról vagy jelenlétéről, a költő hitéről vagy hitetlenségéről szól-e...? Azt viszont tudom, hogy amikor Jézus azt imádkozta a kereszten, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” , Isten szeretete akkor érte el a csúcspontját... Hogy értünk egy pillanatra elengedte a saját Egyszülött Fia kezét is, hogy a miénket örökre megfogja!

Hozzászólások