Amikor bezártak az iskola kapui és nap nap után otthon ültem a laptop előtt, azt éreztem, hogy fázom. Fázom, pedig a lakásunk fűtése korszerűbb, mint a Lónyay Gimnázium kedves, ódon épületében lévő. Feljebb kapcsoltam a fűtést. Majd felvettem még egy zoknit. Egy vastagabb pulóvert és főztem teát. És fáztam tovább. Először akkor éreztem valamiféle melegséget, amikor a diákjaim házi feladatként kapott imádságai szépen sorban beérkeztek a postaládámba. Kincseim lettek. Tovább is adtam őket. Reggelente egyet-egyet elküldtem a tanári csoportba. Aztán teltek a napok, fogyni kezdtek a gyermeki imádságok. Pedig már kezdtük megszokni, megszeretni a szívünket melengető, könnyes reggeleket. Megkértem hát imádságos lelkű tanártársaimat, forduljanak ők is az Úrhoz, majd írják le imájukat, hogy továbbíthassam kollégáinknak, és akár a diákjainknak is. Takarjuk be együtt, később majd a szülők fohászait is elkérve, iskolánkat egy nagy, puha, színes, jóillatú, lelkünket melegítő imatakaróba. (Rácz Kornélia, hittanoktató)

Imatakaró - parokia.hu

Hosszú hetek teltek már el azóta, hogy megváltozott körülmények között kényszerülünk élni. Már néhány nappal a kezdetek után hosszabb-rövidebb listák kerültek napvilágra, melyeket azért állítottak össze többen is, hogy tanácsot adjanak arra nézve: hogyan és mivel lehetne hasznosan kitölteni a rendelkezésünkre álló időt. Voltak ezek között olyanok, amelyeket - józan, paraszti eszünket használva -, mi magunk is könnyen felismerhettünk, de volt néhány egészen meglepő, extrém, sőt megdöbbentő ötlet is.

A szakemberek persze óvtak bennünket attól, hogy túlfeszítsük a húrt és olyan terheket vegyünk fel, amelyek alatt összeroskadunk. Nincsenek általános, mindenkire egyformán vonatkozó szabályok – mondták -, pontosan az lenne a lényeg, hogy ebben a helyzetben is mindenki megtalálja a maga saját útját. Azt, ami számára vállalható, megvalósítható. Nem kell mindenkinek könyvet írni ez alatt az idő alatt, sem egy új nyelvet megtanulni. Sőt, talán az is túlzott elvárás, hogy bepótolja mindazt, amivel eddig elmaradt.

Elég nagy kihívás lehet ebben az időszakban az is, hogy igazi rendet tegyünk magunk körül. Válogassunk, rendszerezzünk, ítéletet mondjunk mindarra, ami körül vesz bennünket. Meghagyjuk és tovább vigyük magunkkal egyrészt azt, ami igazán fontos és értékes, amihez ragaszkodunk, másrészt pedig megszabaduljunk mindattól, amit már csak megtűrtünk az életünkben. Kezünkbe veszünk egy-egy tárgyat, vissza gondolunk arra a pillanatra, amikor a mienk lett. Felidéződnek az emlékek, eszünkbe jutnak azok az emberek, akiktől kaptuk őket. Rádöbbenünk arra, hogy vannak féltve őrzött kincseink, amelyektől soha nem válnánk meg.

Ilyen értékként őrzök egy bordó, kötött stólát, melyet évekkel ezelőtt kaptam amerikai testvérgyülekezetünk tagjaitól. A kinti gyülekezetben ugyanis asszonyok egy része rendszeresen találkozott, közösen kézimunkáztak – sálakat kötöttek -, majd elajándékozták őket. Mindezt szolgálatként végezték, miközben ugyanis kötőtű volt a kezükben, imádkoztak azért a személyért, akinek a készülendő darabot szánták. Egészen különleges élmény volt, ennek tudatában, kezemben tartani ajándékukat és arra gondolni: valahol gondolnak rám, imádkoznak értem.

Az én, kézzel fogható sálam jutott eszembe, amikor a Lónyay utcai Református Gimnázium hittanoktatójának sorait olvastam. Összegyűjtötte az intézményben tanító kollégái imádságait és arra gondolt, ezekből egy nagy - kézbe ugyan nem vehető, de mégis valóságos - imatakarót lehet szőni, amellyel be lehet takarni az egész iskolát. Olyan takaró ez, amely „puha, színes, jó illatú, lelket melegítő.”

Bátorítsuk önmagunkat és másokat is az imádságra. Ezek a mostani napok nagyon jó lehetőséget adnak erre. Imádkozhatunk mi is úgy, hogy közben elkészítünk valamit, ami ajándék lesz majd annak, akiért imádkoztunk. Szükség friss, újszerű ötletekre, amelyeket meg is valósítunk. Amelyek felráznak bennünket egy kicsit és kimozdítanak az egyhangúságból, a minden nap ugyanúgy ismétlődő, rutinszerű cselekvésekből. És gondoljunk csak bele, mekkora erőforrássá válhat a másik ember számára, ha tud arról: valaki gondolt rá és imádkozott érte. Számon tartják őt, nem felejtkeztek el róla – még akkor sem, ha nincs lehetőség a személyes találkozásokra.

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott.
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott