Viktor Baloga szerint az ukrán államnak fel kellene vásárolnia az áttelepült kárpátaljai magyarok üresen álló otthonait kelet-ukrajnai menekültek számára, aminek köszönhetően megszűnne Beregszász magyar jellege.

Kárpátaljai politikus: Ukrajnának betelepítéssel kellene megszüntetnie Beregszász magyar jellegét - mandiner.hu

 

A Kárpátaljával kapcsolatos történéseket meglehetősen nehéz kommentálni. Mintha valami rémisztő filmet néznénk, vagy visszarepülnénk a huszadik század gyászos évtizedeibe: idén februárban a kárpátaljai magyarok érdekképviseletét ellátó KMKSZ székházát érte támadás, majd júliusban a nagydobronyi imaház és óvoda lett gyújtogatás, tűz martaléka. Már ez is elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan egy Európai Unióba igyekvő, huszonegyedik századi, normális jogállamban, de hogy valaki titkos felvételeket készítsen egy idegen állam felségterületének számító konzulátuson, ahogyan ott állampolgári esküt tesznek, aztán egy honlapon kárpátaljaiak személyes adatait nyilvánosságra hozzák, majd az ukrán külügyminiszter a titkos felvételekre hivatkozva fenyegesse, végül kitiltsa a magyar konzult – úgy hittük, ennél nincs tovább, nincs lejjebb. Aztán mégis: ahogyan fent is olvashatjuk, a kárpátaljai ukrán képviselő már az etnikai viszonyok megváltoztatásáról, betelepítésekről beszél. Nincs új a nap alatt, láttuk ezt már máshol is az utódállamokban, abban pedig csak reménykedni tudunk, hogy Kárpátalján itt megállnak a magyar kisebbség megfélemlítésében. Vajon mit tehetnek a kárpátaljaiak? És mit tehetünk mi? 

Amit nem tehetünk: nem bízhatunk abban, hogy Magyarországon kívül bárki mást, az Európai Uniót, az uniós képviselőket, vagy a migrációban érintettek, az eltérő szexuális orientációjúak jogaira oly fogékony civil szervezeteket érdekelné a kárpátaljai magyarok sorsa. És persze nem aggódnak értük a befolyásos külföldi média mindenhatónak hitt munkatársai sem. Valamiért az Unió magyar jogrendre oly érzékeny képviselői most nem sopánkodnak, nem csapkodják az asztalt, nem utaznak Kárpátaljára, hogy ott a magyar nemzetiség képviselőit, civil szervezeteket kérdezzék.

Az nagyon is rendben van, hogy külügyminiszterünk tiltakozik, hogy bekéreti az ukrán nagykövetet, hogy minden lehetséges fórumon blokkoljuk Ukrajna uniós csatlakozását – pontosan ezt várjuk Szijjártó Pétertől. (Elképzelem, ha mindez 2002-2010 között történik – inkább mégse, még elképzelni is rossz…) Uniós képviselőinknek, diplomatáinknak, a külügynek éppen az a feladata, hogy a folyamatos jogsértésekre és fenyegetésekre felhívják a nemzetközi közvélemény figyelmét, és szövetségeseket keresve rákényszerítsék Ukrajnát a normális viselkedésre, mégis, a tapasztalat azt mutatja: külföldi segítségre, megértésre hiába várunk.

(Zárójelben, csak a teljesség miatt: abban sem reménykedem, hogy Heller Ágnes cikket írna a New York Times-ba.)

Mit tehetünk? Az is megoldásnak tűnne, hogy egyszerűen azt mondjuk a kárpátaljaiaknak: gyertek el onnan. Mégiscsak ez az anyaország, itt is szükség van munkáskezekre, ráadásul a fogyatkozó magyarországi népességet legtermészetesebb módon mégiscsak a határon túli magyarokkal pótolhatjuk. Nos, egyfelől sokan jöttek át már eddig is az elcsatolt területekről (és jöttek nemcsak hozzánk, hanem mentek a nagyvilágba), másrészt létezik valami, amit úgy hívunk: ragaszkodás. A kárpátaljai magyarok, csakúgy, mint az emberek jelentős része a szülőföldjén szeretne élni. Miért kellene elmenniük a szülőföldjükről? Miért mindig mi, magyarok menjünk, meneküljünk? Ártottak ők bárkinek is?

Mit tehetünk? Úgy hiszem, azt mindenképpen, amit eddig is tettek a történelmi felekezetek, magyar reformátusok, civil szervezetek, jó szándékú emberek: segítünk, ahogy tudunk. Személyes látogatással, adományokkal, jó szóval. Hogy érezzék, hogy fontosak nekünk, hogy hozzánk tartoznak, hogy mi nem mondtunk le róluk. 

Mit tehetnek a kárpátaljaiak? Úgy hiszem, ugyanazt, amit eddig is tettek ott oly sokan: az élő Istenben bíznak. Jó ezt kimondani, leírni, és aki egy kicsit is ismeri az ottaniak lelkületét, az tudja: cseppet sem hiábavaló vagy felesleges az erre való buzdítás. Jó bízni az anyaországban, és jó azt is látni, hogy Magyarország minden fórumon kiáll értük és támogatja őket. Jó tudniuk, hogy mi, magyarok szeretettel fordulunk feléjük, számíthatnak ránk. De jó tudniuk, jó abban megerősödniük naponként, hogy az Örökkévaló Isten gondot visel róluk. 

Mindig Övé az utolsó szó.