Húsz év után újra összeült Pető Iván egykori SZDSZ-es és Kónya Imre egykori MDF-es politikus, hogy újrajátsszák a rendszerváltás utáni leghíresebb politikai vitát: meg kell-e keresni és büntetni a szocializmus bűnöseit és lehet-e kárpótolni azokat, akik sérelmet szenvedtek?

Vita az igazságtételről-origo

Húsz év után újrajátszották a rendszerváltás emblematikus vitáját az igazságtételről. Két azóta a történelem süllyesztőjébe tűnt politikai párt két szintén felejtésbe vesző alakja tért vissza, hogy belelépjen még egyszer ugyanabba a folyóba, amely húsz év óta úgy hömpölygött tova, hogy itt hagyta minden szennyes üledékét. És újra beszéltek immár egy teljesen másfajta közönség előtt két évtized távlatából az azóta is közöttünk feszülő tehertételről, egy totalitárius rendszer bűnének kimondatlanságáról. Számomra, aki akkor eszmélő egyetemistaként szembesültem többnyire felhevült liberális érzelmű tanárok egyetemi előadásain a politika tehertételével, érthetetlen volt, hogy miért nem lehet kimondani az igazságot? Kimondani. Ez lett volna az első és talán legnagyobb dolog. Kimondani. Mert amit kimondanak, arról lehet beszélgetni. A nagy nemzeti elhallgatás, ferdítés, tussolás időszaka után jöhetett volna a kibeszélés időszaka. Nagyon kellett volna – még mindig kellene! – a 20. század magyar történelmének össznemzeti kibeszélése. Csakhogy fájdalmakat rangsoroltak, témákat tabuizáltak, kánonokat megmerevítettek. Érdekes módon a szabadelvűség jegyében dogmatizálták a történelmet. Látszólag a közösség érdekeit emelték magasra az individualista szabadság hirdetői. És ez nem okozott belső meghasonlást, azzal együtt, hogy más volt a közösség igénye. Ma már valószínűsíthető, hogy a társadalmi béke fenntartásának ürügye alatt a rendszerváltás hajnalára kialakult status quo, vagyis a megragadott politikai hatalom megtartása és az ezáltali befolyásolás volt a cél.

Valahol utat vesztettünk, idézi Adyt Szekfű Gyula nagy számvető esszéjében a trianoni összeomlást követően. Akkor még volt erő a nemzet tudatában egy önrevízióra.

Én döbbenettel hallgattam húsz év után:

„Formálisan nekem volt igazam, illetve nemcsak formálisan, hanem érdemben is, fönntartom az álláspontom – és bevágták a régi képet, az 1991-es vitából - olyan országot kell berendezni, amelyben az igazságtétel kérdése többé fel sem merül, mert demokratikus berendezkedésű országokban ilyen nem létezik, hogy utólagos igazságtétel”.

Én és néhányan ebben a hazában tudnánk mondani néhány országot, ahol volt ilyen.

De számomra nem csupán a tényhamisítás fájdalmas, s nem csupán az, hogy valaki húsz év után sem akarja revideálni álláspontját – szíve joga hozzá! -, hanem az igazság-igazságtétel tagadása. Ezért nem a nevek érdekesek, hanem a mentalitás! Itt többről van szó, mint a szemét szőnyeg alá söpréséről, a megszerzett előjogok fenntartásáról, büntetésről. Itt a bűnről van szó. Az elkövetett bűnökről. Nem bosszúállásról, hanem egy társadalom megtisztulásáról.

Az igazság szabadokká tesz titeket, mondta a Názáreti. A szabadsághoz szükség van az igazságra még akkor is ha csak töredékes. A teljes igazság, miként a teljes megismerés nem ebben a világban van.

 

Utóirat: Most olvasom, hogy Vitéz László megteremtője, Kemény Henrik megtért Teremtőjéhez. Nyugalma legyen csendes! Nemcsak egy kor tűnt le vele, s egy bábos dinasztia, hanem egy emberrel kevesebb, aki ki merte mondani a jó és rossz szétválaszthatóságát. Az ördög nála sosem jó, s az ember fia, ha csak egy Vitéz László is volt, küzdött ellene a maga eszközeivel, olykor csak egy palacsintasütővel. És üzent nemzedékeknek: az igazságért való küzdelem emberlétünkhöz tartozik.

Hozzászólások