Abbahagyom az Újragondoló írását.

Szikszai Szabolcs: Az utolsó újragondolós bejegyzés


Szikszai Szabolcs abbahagyja az Újragondolót. Sajnálom. Rendszeres olvasója voltam, s számtalanszor gondoltam arra, hogy valamelyik írására reflektálok – szinte bármelyikre lehetett volna, néha egyetértve, néha vitatkozva.  De aztán mindig elmaradt, mert közbejött valami közéleti téma. De most, hogy abbahagyta, muszáj bepótolnom mulasztásomat. Mindenek summájaként: köszönöm, köszönjük Szikszai Szabolcs!


Mondhatnám persze, hogy „Szabi, gondold meg”, de ez olyan nagyon „gáz” lenne. „Jó, amit csinálsz”, „nagyon sokan szeretnek”, „csalódni fognak, ha abbahagyod” – az efféle mondatok nagyon nem illenének ide.  Inkább bámulom a bátorságot, hiszen itt, ha jól sejtem, nem megfutamodásról van szó. Mert nem csak ahhoz kell bátorság, hogy valamit elkezdjen az ember a mi egyébként eléggé szégyenlős nyilvánosságunk előtt, hanem ahhoz is, hogy abbahagyjon valamit, ami a maga nemében sikeres, s a mi egyházunkban egészen egyedülálló. Aki nem próbálta, nem tudja.

Szikszai Szabolcs indított egy egyszemélyes blogot, amely – nyugodtan állítható – áttörés a magyar református újságírás történetében. Megírt kereken ötszáz cikket, a blog meglehetős ismertségre tett szert. Szó nincs itt arról, hogy a blog olvasói érdeklődés hiányában befulladt volna. Ez, akárhogyan is, komoly teljesítmény. Főleg egy olyan egyházban, ahol belső életünkre éppen nem mondható el, hogy pezseg a szellemi kihívásoktól. Hol van már a két háború közötti református sajtó lüktetése, olyan karakterekkel, mint mondjuk ifj. Révész Imre, vagy Tavaszy Sándor?

Személy szerint Szikszai Szabolcs blogjában épp ezt a lüktetést éreztem újra, azt az attitűdöt, hogy magyar reformátusnak lenni szellemi kihívás is. Épp ez lenne a reformáció lényege, a folytonos újraolvasás, önmagunk voltaképpeni identitásának újrafogalmazása – az egyházon belül.

Mert lehet ugyan Szikszai Szabolcs sok írásával vitatkozni, sőt akár gyanakvással is fogadni ezt a folytonosan vibráló és provokatív reflexivitást, amelynek óhatatlanul része a kritikai szellem is, de az sohasem volt kétséges számomra, hogy ezek az írások az egyházon belüli ember megszólalásai. Ezen áll vagy bukik minden.

Jellemző a blog utolsó előtti írása, a Belül tágasabb, amely, ha jól érzékelem, felrajzolja azt a ívet is, ahogyan ez az újragondoló kritikai attitűd eljut a meggyőződés újrafogalmazásáig: ” Úgy érzem, hogy sok keresztény lényegében saját hitének a folyamatos felszámolásával van elfoglalva, és olyasmi ellen lázad és tiltakozik, ami csak azért nem tetszik neki, és csak azért nem ért vele egyet, mert kívül marad, mert nem lép be. Mert nem köteleződik el. Önmagát is magán kívülről nézi. Nincs ez így rendben.”  Valóban nincs.

Nos, Szikszai Szabolcs nem maradt kívül. Hálát adunk Istennek, hogy itt van közöttünk. Köszönjük az Újragondolót, és várjuk a folytatást.

(Exkurzus, avagy variáció a Belül tágasabb témára. Egészen abszurd az a sajnálatosan létező intellektuális depresszió („… sok keresztyén lényegében saját hitének a folyamatos felszámolásával van elfoglalva…”) a keresztyénségen belül, amely szerintem abból a világnézeti alapállásból, vagy gyakran meg sem fogalmazott öntudatlan érzületből fakad, hogy a történeti keresztyénség hanyatlása egyenlő a keresztyén üzenet igazságának összeroppanásával. A „keresztyén dekadencia”, hogy ezt az ellentmondásos szóösszetételt használjam, akkor keletkezik, amikor a keresztyénség egy tőle idegen világképpel értelmezi önmagát.  Kívülre kerül önmagán. Így bontja le a teológiai valóságértelmezést, vagyis a keresztyén világképet egy, a felvilágosodás nyomán kibontakozó új tudományosság, amelyet a keresztyénség képtelen volt integrálni, sőt, még el is hitte, hogy  immár ez a teológiátlanított világkép úgy léphet föl, mint a keresztyén üzenet meghatározó értelmezője.  Ekként a keresztyénség szükségszerűen kívül kerül önmagán, s immár nem az Ige teológiailag megfogalmazott igazságtartalma lesz a tét, hanem a túlélés, a történeti egyház „megmentése”, amelyet azonban abszurd módon folytonosan táplál egy, a teológiai valóságértelmezéstől idegen világképnek való kényszeres megfelelés. Ideje lenne már föltenni a kérdést, hogy vajon a történeti keresztyénség „önmagán kívülre kerülése” saját önértelmezésében, mennyiben járult hozzá önmaga felszámolásához. Mert ne felejtsük: a nyugati történeti keresztyénség hanyatlását nem valamiféle „idegen kultúra” idézte elő. Leépítette önmagát, mert nem hitt az Ige igazságában. Ennyi.)

Hozzászólások