A gyász Franciaországban, a férfikézilabda-világbajnokságon is jelen volt a magyar szívekben. A dánok elleni nyolcaddöntő előtt játékosaink szokás szerint a szívükre tették a kezüket a Himnusz alatt, de ezúttal nem énekeltek, hanem lehajtott fejjel gyászoltak, majd közvetlenül a meccs előtt összekapaszkodva emlékeztek az egész nemzetet megrázó olaszországi tragédiára.

Lélekemelő játékkal győztük le az olimpiai bajnokot - mno.hu

Bevallom, az elején nem is értettem. Miért nem éneklik a Himnuszt? Hol vannak a felemelt, tüzes, mindenre elszánt tekintetek? Miért hajtja le mindenki a fejét? Így megyünk fel a pályára a favorit, az olimpiai bajnok dánok ellen? Rossz előérzetem volt. Aztán megláttam a játékosok karján a fekete karszalagokat. Hallottam, ahogy mondja a riporter, hogy az Európai Kézilabda Szövetség nem engedélyezi az egyperces gyászszünetet, ezért a mieink csak magukban, kört alkotva, összekapaszkodva indulnak neki a meccsnek. Aztán elkezdődött a mérkőzés... Akkor már éreztem, hittem, sőt, tudtam, hogy csak mi nyerhetünk!

 

 

Ahogy az első perctől az utolsóig lélekben együtt volt a csapat.(Közhely, de írjuk le csupa nagybetűvel: A CSAPAT!) Lehetett érezni a játékosok minden egymásra nézésénél, jó megoldásaiknál vagy éppen elrontott ziccerüknél. (Bár az nem nagyon volt...) Főleg védekezésben, amennyire fegyelmezetten, a taktikai utasításokat betartva együtt mozogtak, egymást kisegítették. De támadásban is mindig akadt valaki, aki megrázta magát, s húzta magával a többieket.

Igen, együtt és külön-külön is mindenki hozzátette a maga extra teljesítményét ehhez az – szándékosan írom így – emberfeletti, s mégis nagyon is emberi győzelemhez. Mikler, aki önmagához képest nem védett jól a VB eddigi meccsein, ráadásul nagyapja betegsége miatt haza is kellett ugornia Franciaországból, ám most érte, mint legnagyobb és leghűségesebb szurkolójáért is játszott, védett, s mutatott be elképesztő bravúrokat!  Nagy László, a még nem is oly régen a fél ország által lehazaárulózott legnagyobb sztárunk, a csapat szellemi vezére, aki szemmel láthatóan is hatalmas tartást adott társainak. Vagy itt van a „perzsamagyar” Dzsamali, aki mintha megértette volna, hogy ma nagyon összeszedettnek és koncentráltnak kell lenni, s időnként Carlos Perezt idézően játszott és bombázta a dánok kapuját. Aztán Juhász, az ifjú titán, aki rutinos rókákat megszégyenítő magabiztossággal oldotta meg a feladatait. Császár, aki idősebb irányító létére most  mindössze 10 percet kapott a  meccs végén, de ez is elegendő volt neki arra, hogy két góljával eldöntse az összecsapást. Ne hagyjuk ki Balogh Zsoltot sem. Ő igazi későn érő típus, már 28 éves, mégis ez az első világversenye a válogatottban. Nagyon jó a lábmunkája, a szeme, a csuklója. Meg persze a szíve is... A végére hagytam Lékai Mátét. Azt hiszem ezzel a játékával már bőven kiérdemelte a „zseni”-jelzőt. (De azért is mindenkinek leírom a  nevét, aki tagja e csapatnak: Harsányi, Zubai, Ligetvári, Bodó, Fazekas, Szőllősi, Bánhídi, Ancsin, s a két kimaradó veszprémi „öreg harcos”,Gulyás és Iváncsik Gergő, akik együtt örültek a végén a többiekkel.)

Egyébként valószínűen szándékosan, előre megbeszélt módon a játékosok nem beszéltek az olaszországi buszbalesetről. A csapat nevében Xavi Sabate, a szövetségi kapitány emlékezett meg az áldozatokról.

Bizonyára gyári hibám, hogy nagyon transzba tud hozni egy-egy izgalmas mérkőzés, de most nagyon nyugodt voltam. Végig. Akkor is, amikor volt még annyi idő, hogy esetleg kiengedjük a kezünkből a győzelmet... De már a második félidő közepétől lehetett hallani, hogy a francia közönség is megérezhetett valamit ennek a meccsnek a hátteréből. Abból, hogy ez több egy csupán  sportszakmai szempontból elemezhető találkozónál vagy egy gyakori „Dávid-Góliát-harcnál”, ahol a publikumnak illik a kicsit támogatni.... Itt most más miatt álltak egy emberként mellénk, s zúgott 6500 torokból, hogy „Hongrie, Hongrie...!”

S bevallom, elérzékenyültem. Hiszem, hogy Felülről jött az az erő, amely belűről vitte, űzte-hajtotta előre a magyar játékosokat! Azt tették, amit tenniük kellett ebben tragikus helyzetben: legyőzték  az  olimpiai bajnok dánokat. Mint ahogy a pekingi olimpián is két ellenfél híján mindenkit legyőzött a Kiss Tamás-Kozmann György kenupáros, azok után, hogy a játékok előtt néhány héttel tragikus hirtelenséggel elhunyt Kolonics György, kétszeres olimpiai bajnok kenusunk. Meghatóan könnyesen-tréfásan nyilatkozták, hogy ők nem is C2-ben, hanem C3-ban indultak, mert Koló is ott ült velük a hajóban... Vagy amikor legyőztük futballban, az emlékezetes EB-selejtezőn a norvégokat, s egy norvég lövés a kapufánkon csattant, a közönség – mintegy égi vezényszóra – el kezdte skandálni a mérkőzés előtti hetekben meghalt fiatal kapus, Fülöp Marci nevét, utalva arra, hogy fentről ő segített... És le kellett győznie önmagát és minden félelmét a veronai buszbaleset egyik hősének, Vigh György tornatanárnak is, hogy a lángok közül több gyermeket is kimenekítsen, akkor még nem tudva, hogy két saját gyermekét, Laurát és Balázst viszont már nem lehet megmenteni...

Nekem is le kell győznöm magam. Hogy ne csak mint református lelkész vagy mint botcsinálta „keresztyén blogger”, úgymond kötelességből, hivatalból, hanem mint egyszerű magyar sportszerető, kézilabda szurkoló is fel merjem vállalni és le merjem írni meggyőződésemet és hitemet a legnagyobb győzelemről, melyet Jézus Krisztus aratott a világ és a halál fölött. „Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot és az a győzelem, amely legyőzte  világot, a mi hitünk.” (I. Jn. 5, 4-5)

Hozzászólások