A műveltség kivánatos elterjedését talán Vörösmarty Mihály vers jeleníti meg legképszerűbben: „Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról”. Világosság, azaz műveltség, tudás, észszerűség. Iskoláztatásra van szükség, az embereknek meg kell tanulniuk olvasni, hogy művelődhessenek. Az olvasás azonban a mai napig sem vált mindenki számára elérhetővé, hiába is hinnénk, hogy vége az analfabetizmusnak.

Hogyan NE kísérletezzünk az irodalomtanítással? – Irodalmi Jelen

Akinek van iskolás korú gyereke, már rég tisztában van azzal, hogy nagyon sok rossz tankönyv van és volt a magyar oktatásban. Hogy a tankönyvek körüli hisztéria éppen akkor kezdődött el, amikor számos tankönyvkiadó többé nem vehet részt ebben a nagy bizniszben – ez nyilvánvaló. Ám ha közelebbről szemügyre vesszük, a tankönyvekkel alapvető gondok vannak, s hiába írják rá, hogy „kompetencialapú”, jogosan merül fel az azt olvasó felnőttben, hogy maguk a tankönyvírók nem kompetens emberek ezen a területen.

A kérdés azóta foglalkoztat, amióta a gyerekeim iskolába járnak. Nem olvasom napi rendszerességgel a tankönyveiket, sokszor ők hívják fel a figyelmemet, ha valami furcsaságot találnak. Alsós gyerekeimmel viszont jó néhányszor végig kellett néznünk egy-egy leckét, s bizony itt-ott csóváltam a fejem. Elképesztően furcsa szövegek a környezet könyvben, az olvasókönyvekről már nem is beszélve. Itt-ott rettenetes gagyi-szövegek szépirodalomként tálalva, aztán olyan szemelvények, hogy akármelyik gyerek megírta volna az összefércelt szöveget. Legbántóbbak a versek voltak. A legkisebb gyerekek olvasókönyvei jeleskedtek abban, hogy olyan szövegek kerültek be, amik a tankönyvíró saját ízlésén túl semmifajta szűrőn nem mentek át. Én amúgy az egyik preferált kiadót egy egészen másfajta ok miatt nem szerettem. Egyenként azt hiszem köteteik a legolcsóbbnak számítottak a piacon, ám a tankönyvcsomagok nem egy, hanem sok darabból álltak. Idén, amikor aláírtam az utólag átvett könyveket, aláírtam a listát. Eddig nem vettem észre, most láttam, hogy a kiadványok súlyát is megjelölték. A kapott kis pakk két kiló felett volt. De ez már a második adag csomag súlya. Természetesen a gyerek táskája minden nap felette van az ajánlott három kilónak, hiszen még bekerülnek a füzetek, a tolltartó, esetleg a helyesírási szótár, a keménykötéses szolfézskönyv. Persze mindenki mossa kezeit, mert hát a papíron is látja a kedves szülő, hogy nincs három kiló!

A súly kérdése nem csak a gyerek testi épsége miatt fontos. A tankönyvírás alapvető túlburjánzásaira hívja fel a figyelmet. Nézzünk meg egy sima általános iskolai osztályos ének könyvet. Minden oldalon egy ének, alatta a többi versszak, s végül legfeljebb két-három mondat magyarázatként. Nem hiszem, hogy a tanár boldogtalan emiatt. Legkisebb fiam tanító nénije az idei első szülőin elmondta, hogy ő az utóbbi években másik magyar-könyvből tanított. Most a kijelöltek közül kellett választani. „Én azt szoktam mondani”, jegyezte meg, „hogy nekem nem kell a könyv. A könyv a gyereknek kell. Én tankönyv nélkül is tudok tanítani. Negyven év tanítás után az ember már tudja, hogy mit akar elérni egy ilyen osztállyal”. Tanító néni szavai megmelengették a szívemet. Pontosan erről van szó. A tankönyvnek nem feladata a tankönyvíró saját szájíze szerint való véleményformálás. Ezt ismerjük az átkosból, akkor sem hatott, ha az ember olyan közegből érkezett. Hiába mondták el, hogy a Légy jó mindhalálig-ot Móricz a tanácsköztársaság bukása miatti elkeseredésében írta, tökéletesen hidegen hagyta a diákok 99,98 százalékát.

A tankönyvnek nem az a dolga, hogy a tanár helyett beszéljen. Sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni arra, hogy önálló gondolkodású, tárgyi tudást közvetíteni tudó, ám a gyerekeket az önálló gondolkodásra vezető pedagógusok kerüljenek ki. Ez egy roppant nehéz feladat, mert ha a „hozott anyag” erre nem alkalmas, akkor se szeretettel, se erőszakkal nem használ. Pedig mégis ezen áll vagy bukik a dolog. Tévedés ne essék: egy jó tankönyv sem ér semmit, ha a tanár egyrészt nem akar, vagy nem tud jól tanítani, vagy ha arra használja fel helyét és pozícióját, hogy a saját ostobaságaival boldogítsa a tanítványokat. Az általános iskolai földrajz-könyvben egy szóval sem bántják a vallásokat, ám ismerek olyan tanárt, aki mégis minden lehetőséget megragadott arra, hogy kijelentse, ő nem hisz, és minden vallás egyformán nagy hülyeség. Ha már, úgymond, amúgy is dől a pénz az egyházakhoz, legalább a hajléktalan-kérdést megoldhatnák. A tanár ezt kijelenti, a gyerekek pedig nem csak elmesélik odahaza, de maguk közt meg is vitatják. Véleményük sok esetben lesújtó. Egy tizenkét-tizennégy éves fiatal már sok mindenben felnőtt ésszel gondolkodik, miközben a tanár még mindig csak a káposztafejeket látja a padban.

A gyerek sok esetben persze nem tud jól vitatkozni, és nem tud jól érvelni, s ennek legfőbb oka, hogy nincs kellő tárgyi ismerete. Esetleg, ha tud is sok mindent, bizonytalan még, nem áll össze a fejében a rendszer arról, amiről kellene szólnia. Hogy mégis miért erőltetik az állandó érvelést, amikor se a tanár, se a gyerek nem kellően felkészült rá, ezt megérteni nagyon nehéz. Úgy tűnik, mintha a konzervatívabb oktatási rendszerek nem termeltek volna ki elég vitaképes felnőttet. Pedig nekem nagyon is olybá tűnik, hogy a legkeményebb poroszos rendszerek idején is élt – na jó, néhány, egy-két – újságíró, vagyis pardon kommunikációs szakember. Sőt, a politikusok is olykor-olykor meg tudtak szólalni a parlamentben. Talán még itt-ott valami csepűrágó művészemberek is ténferegtek. De tudjuk, azokban az elavult rendszerekben még mindenkinek megmondták, mit kell gondolni, s úgy is gondolkodtak azok a régi bábemberek. Csak most jön el a nagy szellemi szabadság érája, mert a gyerek már az irodalom-órán megtanulhatja, hogyan kell beszélni – arról, amit nem is tud.

Én a következő évekre mást nem kívánok, mint egyre vékonyabb és kisebb tankönyveket. Nem kell sok anyag, sok magyarázat. A pedagógusnak kellően felkészültnek kell lennie arra, hogy végigelemezzen a gyerekek számára egy verset, s a gyerekeknek hagyjuk meg az önálló véleményalkotás lehetőségét. Akkor talán még a tankönyvírók sem csinálnak bohócot magukból.

Hozzászólások