Tegnap eltemettük Bellai Zoltánt.

Vele elment egy kifutó magyar református lelkészgeneráció olyan tagja, aki markánsan hordozott még valamit a régi magyar paraszti világ református kegyességéből, mentalitásából és világképéből. Mondhatnám, hogy nagyon református volt. Nem tudott nem az lenni, s belsőleg mélyen átélt reformátusságát nem könyvekből tanulta, noha sokat tanult, s nem kívülről hozta, hanem mintegy az anyatejjel szívta magába. Beleszületett. Mondhatni erre lekicsinylően, hogy ez kevés. De Ő a maga predestinációs hitével pontosan értette és átélte az ézsaiási ige igazságát:

„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…”

Nem véletlen, hogy amikor önmagáról beszélt, mindig a felmenőivel kezdte, aztán gyerekkori és ifjúkori élményeivel, s ezek túlnyomó többsége valamilyen módon kötődött a református egyházhoz. Édesapjáról egyszer azt mesélte el, hogy egy vasárnap reggel lovas szekér zajára figyeltek fel zselickisfaludi házukból, mire az apja kicsit félrehúzta a függönyt, s fejcsóválva ezt mondta, „nem rendes ember az, aki vasárnap befogja a lovakat”. Nagy lelkesedéssel tudott beszélni ifjúkorának somogyi papjairól még idősödő korában is. S amikor egy-egy lelkészre emlékezett, visszatérő jelzője ez volt: „óriási”. Ezekből az emlékezésekből az vált nyilvánvalóvá, hogy voltak neki egész életét alapvetően meghatározó egyházélményei, s ez valahogy átsugárzott egész személyiségén. Magáról mint individuumról soha nem beszélt, viszont annál többet elárult az, hogyha magáról és a családjáról beszélt, akkor mindig az egyházáról beszélt.

Bellai Zoltánnal elment egy kifutó magyar református lelkészgeneráció egyik oszlopos tagja, aki még magával tudta hozni a régi magyar református paraszti világ kegyességét. Aki ezt nem érti, és főleg nem érzi, az nem nagyon érthette őt sem. Makkai Sándor írja „A magyar reformátusság egyházi élete” c. tanulmányában (Megjelent: Igazság és élet, 1940, majd újraközölve Németh Pál: Magyar református önismereti olvasókönyv, Budapest, 1997.) , hogy „A református magyar ember vallásában különösen szemérmes. Áhítatát, fájdalmát, bűnbánatát elrejti az idegen tekintet zavaró kutatása elől.(…) Nem konokság és keményszívűség tehát, hanem mély érzés és szemérmes tisztelet az, ami népünket jellemzi a szent dolgokkal kapcsolatban. (…) A személyes Megváltó újjászülő hatalma nem jelentkezik nála lelki kitörésekben és érzelmi eláradásokban, ezzel szemben van a hitében valami a Kősziklából, amelyre az Anyaszentegyház építtetett: Krisztus műve isteni tény, isteni kezesség, amely felette áll a mi érzelmiségünknek.”

Így kellett elfogadni őt. Nehéz ember volt, magányos ember volt, konfliktustűrő, harcos ember volt. Lehetett szeretni, avagy nem szeretni, de ahhoz kétség nem férhet, hogy az egyházáért lángoló ember volt, aki mindenek elé helyezte az ő egyházának ügyét. S ebben bizony ott van, amiről Makkai is ír, ez a látszólag érzelemmentes, mindenféle személyes érzelmi megnyilvánulástól tartózkodó, de mégis sziklaszilárd hit. Nem esik kétségbe, nem ismeri a kiégettséget, a depressziót, csak valami elképesztő konoksággal és paraszti szívóssággal megy előre.

S mint ilyen, jelenség volt. Ő volt a Bellai.

Áldott legyen Érte az Úr!