Mindannyian menekültek vagyunk a világon – ez a vezérgondolata az idei ökumenikus világimanapnak, amelyet 1870 óta tartanak meg a világban. A hazánkban március elsején immár huszonnyolcadszor megszervezendő alkalom tematikáját, amely a jövevénység és a befogadás témáit járja körül, idén francia nők készítették el – hangzott el az imanapi előkészítő konferencián január 26-án Budapesten.

"„Jövevény voltam, és befogadtatok” – közeledik a női világimanap - MEÖT.hu

Enikő a Református Világtalálkozóval került először a Komárom megyei faluba Erdélyből, a Székelyföld belsejéből. Szinte kislány, gyermek volt még. Hamarosan átköltözött, férjhez ment a gazdálkodó család legifjabb gyermekéhez. Jó családba került, és elfogadták őt. Úgy is élt, mint kortársai, gyerekeket szült, és dolgozott a házban, a kertben, az állatok között. Szorgalmas volt, a munkát magától értetődőnek vette.

Hogy nem volt könnyű a gyermekkora, erről csak keveset, és szégyenkezve mesélt, mintha ő tehetett volna alkoholizmusról, és a jó hiányáról. Elmesélte egyszer, hogy kislányként leforrázta a hasát. A mosogatóvíz egy bádogtálban melegedett a sparhelten. Ő alig érte fel, de neki kellett mosogatnia. Ahogy húzta le az ormótlan tálat, magára borította a túlforrósodott vizet. Az ráfolyt kis hasára. De ahelyett, hogy hangosan jajgatott, és segítségért kiáltott volna, csöndben egy rejtekhelyet keresett. Ott bújt el, nehogy észrevegyék, hogy kidöntötte a mosogatóvizet, és még magában is kárt tett közben.

Kislányaink majdnem egykorúak voltak. Ők már a gondatlanság szabadságában nőhettek fel, nem úgy, mint egykor Enikő. Ott falun minden volt, ami kellett: gyümölcs, hús, zöldség, napfény és eső, szél és levegő. Tágas tér, hátrafutó kert, ahonnan már látszott a távolban, kék habként a Vértes. Kislányaink egyszer felmásztak a traktor utánfutójára. Jó magasan álltak ott fönn, a gazdasági épületek mögött. Aztán nekiálltak ledobálni a mama papírtálcára kitett tojásait. Egymás után hajigálták le a tojásokat, és közben óriásiakat kacagtak. Amikor ez kiderült, mama csak nevetett. „Van itt tojás elég”, legyintett, és szemében olyan meleg mosoly bujkált, ami azoknak az unokáknak szól, akik minden nap együtt vannak mamával, s ő ismeri minden csínjüket, minden örömüket, minden szomorkodásukat.

Enikőék együtt laktak mamáékkal. Elől az új szobák a fiatal családé voltak, az előző generáció nagyszülői szobája most a mamáé és papáé lett, aztán hátul, a tornác végében kinti bejárattal állt a közös konyha, az élet egyik legfőbb tere a házban. Régi dunántúli szokás szerint hátratartott még aztán az épület, istállóval, színnel, mellette nagy udvar, állatok, s végül a nagy kert a veteménynek, majd a gabonának. Enikő férje innen ült be minden nap a traktorba. Nála jobban senki nem gondozta járművét, mindig makulátlan tiszta volt. Enikő ugyanezt tette a házzal és környékével. Takarított, kapált, söprött, aztán amikor már mindenki lefeküdt, keményítette az ágyneműt, és hosszan-hosszan vasalta a gőzben.

Sokat segített nekünk is. Lett volna más asszony, akihez fordulhatok, én legmélyebb bizalommal mégis többnyire őt kértem meg. Költözésünk előtt ketten pakoltuk dobozokba a konyha elképesztő tárgymennyiségét. Én akkor már nagy, várandós hassal dobozoltam, nem engedte, hogy sokat emeljek, vagy nagyokat nyújtózzak. „Csipeszkedni”, igen ez volt, amit nem engedett megtennem, s amikor megtalálták férjemmel a rég hallott, ismerős szót, nevettek. Mi ketten pedig halkan, folyamatosan duruzsoltunk. Meghitten, bár nem sok intimitást osztva meg egymással.

Még nem láttam hobbicukrászt, aki annyi műgonddal készítette volna a süteményeket, tortákat, mint Enikő. Ellesett technológiai trükköket, óriási türelemmel párosult kézügyessége. A baráti kör egy-egy nagy eseménye előtt, keresztelőkkor, konfirmációkor, képes volt éjszaka több tortát is megalkotni. Tőle tanultam a francia krémes és a dobos készítésének módját. Amikor először megpróbáltam a krémest úgy megsütni, megfőzni, szétkenegetni, ahogy leírta nekem, a látvány enyhén szólva is siralmas volt. Az enyém úgy nézett ki, mintha teherautó szántott volna bele a sütemények halmába, az övé maga volt a tökéletesség. Kemény sárga hab-kockán egyenletesen elosztott tejszínhab, s rajta a gyönyörű, négyzetre szelt tető. A dobost sem tanultam meg szebben készíteni - azóta sem. De amikor kinyitom a receptkönyvecském sütemény-oldalát, s végiglapozom zsírfoltos, víztől hullámos, elmosódott tintájú bejegyzéseimet, képek merülnek fel bennem, amiknek köze sincs ételekhez, ízekhez. Sári néni forgácsfánkja eszembe juttatja Enikő anyósának előre-hátra ingó mozgását, az arcán végigfutó szomorúságot, s a csöndes örömöt. Konyhájának nyitottsága a nagycsaládi lét jelképe, ahová akármikor bezörgethettünk. Aztán vannak ott még más nevek a faluból, történeteket idéznek fel. S végül ott vannak Enikő receptjei. Dobostorta, s aztán saját beszúrásaim: „cukor, én kicsit kevesebbet rakok bele, mint Enikő. Enikő így csinálta, de én egyszerűen kihagyom ezt.” S végül azok a sütemények, amiket még kísérletként sem mertem megsütni, mert láttam, hogy hiányzik az az odaszánás belőlem, ami fiatal szomszédasszonyomban megvolt. Mert számára a cukrászkodás alkotást jelentett. Kreativitását, ügyességét tette benne próbára. Sőt, még ennél is többet jelentett mindez. Önkiteljesítés volt ez a javából. Itt mutatta meg, hogy ér valamit. Hogy tud diploma nélkül is tökéleteset létrehozni.  Hogy van valami, amiben ér annyit, mint azok a fiatalasszonyok, akik ott helyben, a faluban születtek. Boldogtalan volt, mert értéktelennek látta magát.

Egy ideig, pontosan elköltözésünkig ő takarította a templomot, és a gyülekezeti termet. Addig többen is végezték a harangozói feladatokat, több-kevesebb sikerrel. Enikő ezt is tökélyre vitte. Megbízható volt, rá mindig lehetett számítani. Ahová a kezét odatette, rend és tisztaság honolt. Akárhányszor ezt elmondtam neki, ő zavartan mosolygott, láttam, nem hiszi, hogy őszintén így is gondolom. Ugyan mi értéke van a takarításnak?, láttam, ez fut át fején. Nem fogott rajta a dicséret, mindig csak üres bóknak vélte.

Emlékszem, egyszer közös takarítást végeztünk a templomban. Jöttek idős asszonyok, jó sokan voltunk. De mielőtt nekikezdtünk volna a feladatoknak, senki nem mozdult. „Enikő, mit csináljunk?”, ezt kérdezték a csöndes szavú fiatalasszonytól. Aztán padtörlés közben valamelyikük rá is kérdezett: „Jól csinálom-e Enikő?” Megdöbbentő volt számomra az a tekintély, amit munkája eredményeként kivívott magának. Amikor ezt el is mondtam neki később, ismét nem hitt nekem. Csak a kételyt, az önértékelés hiányát láttam rajta. Pedig nekem az a takarítósnap egy nagyon fontos igazságot mutatott meg, amit így hosszú évek távlatából sem feledtem. A kegyelmi ajándékok sokszínűségét. Azt a nagyszerű felismerést, hogy a takarítás is lehet tehetség, hogy a tisztává varázsolt környezet igenis büszkévé kell tegye annak munkását, s hogy ezernyi módja van annak, hogyan is tehetünk valamit Isten dicsőségére.

Enikőnek nem volt semmiféle végzettsége. Amikor újra tanulni kezdett, amikor igyekezett valami szakmát találni magának, hogy ne csak otthon, a gazdaságban dolgozzon, abban volt valami kétségbeesett keresés. Mint aki nem érzi helyén magát. Hiszen kortársai közül minden nő dolgozott valami munkahelyen. Mindenkinek volt végzettsége, mindenki visszament szülés után, vagy munkanélküli lett, de nem gazdaasszony, hanem munkanélküli. A környezet azt sugallta, ennek így kell lennie. Ez így természetes. Az utolsó pillanatig láttam a boldogtalanságát. Nem tudtam segíteni.

Hónapokig nem láttuk egymást. Aztán megszületett harmadik gyermekem, s ők a falu évszázados szokása szerint meglátogattak. Tortát is hoztak, de már nem ő sütötte. Komoly gerincfájdalmai voltak, s orvosokat járt. Később, jóval később kiderült, másról van szó. A betegség ott van egész testében. Olyan hosszú időket töltött messzi kórházi ágyakon, hogy alig tűnt fel lassanként a hiánya. Ha hazament, férjének családja, annak asszonytagjai odaadóan ápolták, mintha saját vérük lenne. Nem volt már hétvége, nem volt már pihenés a munka között, mert ami szabad idő volt, azt a lakás, az ágyneműk, a bútorok, a beteget körülvevő tárgyak állandó fertőtlenítésére kellett kihasználni. Az ecetes, alkoholos, klóros tisztítószerek szaga beivódott mindenbe. 

Nem tudtam elbúcsúzni tőle. Még csak a tegezést sem ajánlottam fel soha, pedig nemcsak szomszédasszonyom, de bizalmasom is volt. Milyen ostobaság ez! És milyen nagy mulasztás! Hány éves is volt, amikor meghalt? Nem is tudom pontosan. Nálam fiatalabb, és már évek óta nem él közöttünk. Meggyógyult, de a kezelések megölték megmaradt testét. A terápiák megtanították sejtjeit a pusztításra, de nem bírták el többé az életet. Sokszor eszembe jut. Ahogy szedi a málnát hátul a kertben. Ahogy seprűvel kezében jön, megáll, beszélünk. Agyondolgozott ujjait látom magam előtt. Jövevény volt, és befogadták. De jövevény maradt, mert ő nem tudta elfogadni saját magát. Jövevény maradt önnönmaga előtt.

Isten adjon Neked békességet! Békességet és jutalmat, Enikő!

 

 

Hozzászólások