A kádári rendszer lényege az árulás volt. Aki hajlandó befogni a pofáját, elfelejteni 56-ot, az utána történő megtorlást, és nem érdekli más, csak a foci, az eléldegélhetett a vidám barakkban. (…) Persze, mindig voltak olyanok, akik hajthatatlanok maradtak, és puszta létükkel tagadták e hamis békét. Ilyen volt a hercegprímás is. 

Bakács Tibor: Fejetlenségtől az árulásig - nyugat.hu

 

Amikor elolvastam a Bakács cikket, arra gondoltam, hogy –amúgy „ferencesen” szólva- „a hétszázát, milyen jó cikket írt már megint ez a Bakács”, és tényleg, legalábbis nekem nagyon tetszik Mindszenty méltatása, annál is inkább, mert a katolikus bíboros számomra mindig a keresztény/keresztyén bátorság, kiállás, nemzetéért való aggódó szeretet példaképe volt. (Az írás többi részével itt sem foglalkozom, mivel Bakács Tibornak kétoldali Orbán fóbiája van, ami amúgy gyógyíthatatlan.)

Zűrzavaros, a magyar történelem szempontjából tragikus időszak volt Mindszenty élete, különösen a kommunista hatalomátvételtől az ötvenhatos forradalomig tartó bő évtized.
Aki átélte, vagy éppen érdekel ez a korszak, az tudja, milyen fondorlatos módon, szovjet segítséggel és a nyugati hatalmak tétova asszisztálásával tették tönkre Magyarországot a kommunisták: a találóan szalámitaktikának nevezett módszerrel mind a demokratikusan működő pártokat, mind pedig a demokratikus gondolkodású szervezeteket lehetetlenítették és számolták fel. Ennek szerves része volt a történelmi felekezetek elleni támadás, ahol a technika a „verd meg a pásztort, szétszéled a nyáj” elvén nyugodott. Erre azért volt szükség, mert a régi egyházi vezetés nem felelt meg annak a szerepnek, melyet az állam az egyházak vezetőinek szánt.

Nálunk, reformátusoknál a személycserék viszonylag könnyen mentek, legalábbis, ami a legfontosabb pozíciókat illeti, mindenképpen. Némi nyomást követően sikerült lemondatni Ravasz Lászlót, a Dunamelléki Egyházkerület püspökét, a Zsinat lelkészi elnökét, valamint Lázár Andort, a Dunamelléki Egyházkerület főgondnokát. 1949-ben Révész Imre tiszántúli püspök mondott le, sőt, még a lelkészi jellegétől is megvált. A másik két kerület, a Dunántúli és a Tiszáninneni Egyházkerületek vezetői csekély hatalommal bírtak. (1952-ben a Tiszáninneni Egyházkerületet meg is szüntették.) A személyi változások az egyházmegyék vezetőit (esperes, gondnok) is érintették, ahol pedig ez nem történt meg, ott erre alkalmat adott 1952-ben az egyházmegyei határoknak a politikai megyehatárokhoz történő igazítása. Így sok egyházmegye megszűnt, és mivel újak is alakultak, új vezetést kellett választani.
A személycserék következtében az egyház vezetői amolyan birodalmi szolgák lettek:
Bereczky Albertet dunamelléki püspöknek, majd a Zsinat lelkészi elnökének választották, míg a kerület főgondnoka Kis Roland lett. A Tiszántúlon Péter János kapta a püspöki tisztet, míg a főgondnoki széket a marxista meggyőződésű Erdei Ferenc foglalta el. Megérne egy misét, hogy kit, milyen körülmények között választottak meg tisztségébe: Kis Roland például a szavazás többszöri megismétlése, és ellenfelei megfélemlítése után lett főgondnok, míg Péter Jánost annak ellenére választották meg Tisztántúl püspökévé, hogy ahhoz a kerülethez semmi köze nem volt: soha nem élt ott, sőt gyülekezeteiben sem szolgált soha egy percet sem.

A katolikus egyház legfőbb vezetője, Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek más utat választott: a végsőkig kitartott. Ő nem mondott le, még akkor sem, amikor 1948-ban letartóztatták és megkínozták, majd koncepciós perben elítélték. A börtönben sem mondott le, sőt 1956 után sem, a „mennyei” Kádár rendszerben sem. Valóban tagadta a hamis békét, és nem fordított hátat szeretett népének száműzetésben sem, még a pápa akaratára sem. 

A kérdés adott: Mi az igazán jó döntés ebben a helyzetben? Lemondani, még a lelkészi jellegről is, hagyni, hogy az utódok talán jobbak lesznek, vagy maradni, kitartani, harcolni a végsőkig?

Bevallom őszintén, nekem Mindszenty hűsége, kitartása szimpatikusabb. Sőt, azt gondolom, hogy egy egyházi vezető nem szaladhat el, nem fordíthat hátat, ilyen éles helyzetben nem mondhat le, még akkor sem, ha maga Karl Barth svájci teológus kéri erre. Sőt, nem hogy nem mondhat le, hanem kivont karddal kell, hogy küzdjön, még akkor is, ha az élete forog veszélyben. Még akkor is, ha Veress Péteren keresztül maga Rákosi fenyegeti. Ravasz László, Révész Imre püspökök tudták, mi folyik az Andrássy út 60-ban, tudtak a kínzásokról, és értettek a fenyegetésből. Azt is lehetne mondani, hogy elég hamar és könnyen feladták, ahelyett, hogy példát mutattak volna, harcoltak, szenvedtek, belehaltak volna. Vagy azt gondolták, talán az utánuk jövő vezető szolgálja igazán az egyház érdekét? Vagy elhitték, hogy létezhet „szabad egyház szabad államban”? 

Számomra Mindszenty útja a rögösebb, de jobb, igazabb út.
Írom ezt úgy, hogy itt ülök egy viszonylag hűvös irodában, a családom pedig a másik szobában senkitől nem zavartatva nyugodtan pihen. Írom ezt úgy, hogy béke és szabadság van, nem áll meg a kapunk előtt a fekete autó, nem fenyeget senki és semmi. És persze nem vagyok sem püspök sem bíboros, nem vagyok világháborút átélt, idősödő ember sem. Nem kell szembenéznem a halállal és nem kell ilyen nehéz és komoly döntéseket hoznom. Bocsánat a kifejezésért, de baromira könnyen ítélkezhetek, mert nem voltam és nem vagyok abban a helyzetben, amibe ők kerültek.

Így hát nem ítélkezek. Még akkor sem, ha Magyarországon mostanság ez a divat. Magyarországon mostanság mindenki tudja mit kellene tenni – a másiknak. A szomszédnak, a buszsofőrnek, a szülőnek, a gyereknek, az egyházi vezetőknek, a közéleti szereplőnek, mert mi mindenhez értünk, és kiválóan ítélkezünk mindenki felett. Ítélkezünk ahelyett, hogy belátnánk: a másik is ember, aki elbukhat, aki rosszul dönthet, sőt, aki bocsánatot is kérhet. 

Én inkább nem ítélkezek. Sőt, tisztelem Ravasz Lászlót a magyarság érdekében végzett szolgálatáért, igehirdető, teológusi munkásságáért. Talán tévedek is, ha a két személyt összehasonlítom, egymással szembefordítom. Talán nem.
Ítélkezés helyett inkább imádkozom, hogy hasonló helyzetben legyen bátorságom jól, jobban dönteni, kitartani, harcolni, ha kell, a csatában elesni. 

Hozzászólások