Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. 1945-ben ezen a napon szabadult fel Auschwitz-Birkenau, a legnagyobb és leghírhedtebb náci haláltábor.

Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozta, hogy a tagállamok kötelessége megemlékezni a közel hatmillió, többségében zsidósága miatt üldözött és meggyilkolt áldozatról, és oktatási programokat indítani annak elősegítésére, hogy az ehhez hasonló népirtás többé ne ismétlődhessék meg. A határozat emellett elutasította a holokauszttagadást, és általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt és erőszakot. A Holokauszt Emlékközpont minden évben megemlékezik erről a gyásznapról.

A holokauszt nemzetközi emléknapja - Holokauszt emlékközpont

Ma, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján világszerte megemlékeznek az eddigi emberi történelem egyik legszörnyűségesebb eseményéről. Itt, Pápán is ma délután lesz a megemlékezés, az ország egyik legnagyobb zsinagógájában.

Az elhagyatottságában is monumentális épület a város szívében mintha csak azt hirdetné, hogy ez a szörnyűséges történet nem valamiféle távoli, tőlünk független és rólunk leválasztható esemény itt maradt emléke: ez a mi történetünk. (Kép)

Ismerjük az ember történetének sokféle rettenetét. Népirtásokról is tudunk. Ám mégis, ami a holokausztot, hatmillió zsidó ember szisztematikus kivégzését illeti, különbséget kell tennünk. A Holokauszt ugyanis Európában történt. Abban az európai civilizációban, amely a zsidóság nélkül nem képzelhető el. Ezért aztán jobb, ha tudatosítjuk: aki ma európainak tartja magát a szó kultúrtörténeti értelmében, nem kerülheti meg az egzisztenciális szembenézést a zsidósághoz való viszonyával. Mint ahogyan minden, önmagát zsidónak tartó ember is tartozik önmagának annyival, hogy számot vet azzal, miféle évezredes civilizációs folyamat részese. Nem is tudom, létezhet-e valódi zsidó öntudat az e súlyos örökséggel való szembenézés nélkül. A zsidóság az európai folytonosság egyik letéteményese.

A Holokausztra emlékezés ekként a zsidó-keresztyén Nyugat kultúrájában élő ember számára nem csak afféle kötelező és demonstratív sajnálkozó gesztus, hanem konfrontálódás évezredes folyamatokkal, amely folyamatok messze nem a lezárt, tőlünk idegen múlt részei, hanem mai identitásunk keretei is. Ha tudatában vagyunk ennek – zsidók és keresztyének -, ha nem.

Persze, tudjuk, minden ilyen szervezett, és kvázi „kötelességszerű” megemlékezésnek a legnagyobb veszélye a klisészerűség: egy program, amelyet ki kell pipálni. Arról nem is beszélve, hogy a mi ideges magyar társadalmunkban a zsidósághoz való viszony, s minden, ami a kérdéskörhöz kapcsolódik, fasizmus, antiszemitizmus, Holokauszt, rasszizmus, keresztyénség, nemzet, múlt, hagyomány, a politikai beszéd és politikai identitásalkotás és elhatárolódás részévé vált, s ekként jó terepévé  hiszterizált identitáscsoportok harcának. Kódolt beszéd ez, de mégis csak a felszín, amelynek szerintem kevés köze van a valódi kérdésekhez. De Európában ezt már szinte megszoktuk: az öreg kontinens mintha lemondott volna arról, hogy jelenkori önmagát évezredes civilizációs folyamatok részeként lássa és értelmezze. Európa akkor fog igazán visszatalálni önmagára, ha tudatosítja: ezeken a folyamatokon nem lehet túllépni, s újraértelmezi önmagát. Ennek az újraolvasásnak alapvető része kellene legyen a zsidó-keresztyén viszony, mégpedig az évezredes történeti folyamat egészének a tükrében.

Minden népirtás botrányos. A Holokausztban az a számunkra megkerülhetetlen, hogy a keresztyén Európában történt. Persze, lehetne itt most hivatkozni a nácizmus alapvetően keresztyénségellenes ideológiájára (mint tudjuk, Hitler a keresztyénséget „zsidó találmánynak” tartotta), a „Dejudaizáló Intézet" (Entjudungsinstitut) őrült kislérletére Walter Grundmann vezetésével a Biblia „zsidótlanításáról”. De ez sajnos nem szünteti meg a zsidóság és keresztyénség tragikus kettéhasadtságának történeti vonulatait, vagy a „keresztyén antiszemitizmus” (az idézőjel annak szól, hogy a kifejezés önmagában ellentmondás) igenis történeti folytonosságot mutató jeleit. Bizonyára ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a nácizmus valójában a keresztyénséget is megsemmisíteni igyekvő ideológiája önmagukat keresztyéneknek tartó csoportok köreiben is fogadtatásra talált. De a keresztyénség mint olyan soha nem törekedett a zsidóság ideologikus indíttatású, szisztematikus megsemmisítésére. Ami a huszadik századi Európában embermilliók kiirtását társadalomépítési módszerként értelmezte, az nem a keresztyénség, hanem a nácizmus és a kommunizmus őrült ideológiája. Jellemzően mindkettő radikálisan keresztyénségellenes volt, s mindkettő a „keresztyén múltat” akarta felszámolni és végképp eltörölni, azt feltételezve, hogy a zsidó-keresztyén európai hagyomány ideologikus alapozottságú, de nagyon is konkrétan erőszakos megszakítása és felszámolása, akár embermilliók feláldozása árán is, megnyitja az utat egy totálisan új közösségi identitás felépítése felé.

A Holokauszt azért is botrányos tehát, és azért a mi történetünk, mert a keresztyén Európa szívében a teljes zsidóság kiiktatásának szándékával brutális kísérlet történt az európai folytonosság felszámolására. Teljességgel megsemmisült a zsidóság és keresztyénség viszonyának biblikus-eszkathologikus perspektívája, egy nem keresztyén ideológiára alapozva, de a keresztyén antiszemitizmus érzelmi hullámait is kihasználva. Holott a zsidóság nélkül nincs Biblia, nincs keresztyénség, nincs Európa. Az a keresztyén, aki a zsidósággal szemben értelmezi önmagát, nem tudja, mit beszél, de még csak Bibliát sem olvas.

Nem pusztán arról van itt szó, hogy az Ószövetség úgymond a „keresztyénség bölcsője”, s minden, ami az Újszövetségben megjelent, valami gyökeresen új. Sőt, inkább pont fordítva: minden, amit a keresztyénség hisz Istenről, világról, emberről magán viseli az ószövetségi gondolkodás alapvető, strukturális jegyeit. S nem is csak arról van szó, hogy a zsidó-keresztyén alapozású Európában a zsidó vallási gondolat afféle járulékos eleme lett volna a történetünknek, hanem éppenséggel az Ószövetség, a zsidó Jézus és a zsidó Pál apostol tette egyáltalán lehetővé a valóság olyan értelmezését és fogalmi megragadását (Athén és Róma közbejöttével természetesen), mely létrehozta azt a kultúrtörténeti identitást, melyet Európának nevezünk.

Sajnos ez az alapvető történeti meghatározottság a mai Európában mára szinte öntudatlanná vált, napi felszínes politikai küzdelmek martalékává, kódolt beszéd tárgyává, az évezredes kultúrtörténeti vonatkozások teljes figyelmen kívül hagyásával. Holott lényegesen fontosabb lenne mai önértelmezésünk szempontjából látni mindazt, ami ezen túl van.

Nem kétséges, a Holokauszt után megkerülhetetlenné vált keresztyénség és zsidóság viszonyának újraértelmezése, ami nagyban hozzájárulhatna egy új európai önértelmezés megfogalmazásához. Ehhez viszont talán el kellene rugaszkodni a felszínes jelentől, egyenest vissza a gyökerekhez.

Teljesen igaza van Jonathan Sacks brit főrabbinak: zsidók és keresztények együtt menthetik meg Európát.

 

Hozzászólások