Kedves Kollégák, Versenyzők!
Lezárult a lány torna nevezése, és nagy örömünkre igen sok csapat jelentkezett! Elkészült a verseny menetrendje (...)
KIDS elnökség 

Esztergomi torna tervezett menetrendje - kids.hu

Úgy tűnik, ez az olimpia (mármint a 2024-es budapesti...) már elment... A (kétfarkú) kutya fáját...! Pedig terveztem, de most már csak azért sem írok róla... Helyette egy olyan sporteseményről fogok beszámolni, ami ugyan nem világméretű, hanem csak országos, nem világi, hanem egyházi (KIDS = Katolikus Iskolák Diáksport Szövetsége), s nem 28 sportág, 42 szakágában osztottak ki 306 aranyérmet, mint legutóbb Rióban, hanem csak egy lány szertorna verseny, de ezt legalább megrendezték! (És nem is akárhogyan!) Tudom, ez nem nem fogja kiváltani annyi ember érdeklődését, mint ahány magyar ember szívesen nézte volna a budapesti olimpiát, de majd igyekszem érdekesen-szellemesen írni, ígérem...

 

 

Az egész azzal kezdődött, hogy (öt)karikás szemekkel, 39 fokos lázzal ébredtem... Sebaj... Ha az embernek a lányáról van szó, aki ráadásul holnap lesz 13 éves, s különben is, megígértem neki (versenyzőtársainak, egyikük édesanyjának, meg persze a csapat edzőjének is), hogy elviszem őket kocsival Esztergomba, akkor mit nekem láz... Az odaút során nem is volt időm „betegeskedni”, ugyanis még ki sem értünk városunkból (Celldömölk), amikor kiderült, hogy Flóra lányom barátnőjének az édesanyjával közel másfél évig egy faluban éltünk... Igaz, ennek már több, mint 20 éve... Ő persze mindent tudott rólam... (Akkor még „legénypap” voltam, ő középiskolás nagylány...) Szóval így utólag is kitárgyaltuk a falut, s azért korunkra jellemző, hogy amikor valaki kapcsán felmerült, hogy mi lehet vele, akkor gyakran azzal kezdte mondatát Éva, hogy „hát én csak a facebookról tudom...” Hamar eltelt a háromórás út. Bár a GPS kivitt volna bennünket Esztergom külvárosába, én református identitásomból fakadóan éreztem, hogy egy Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumot nem ott kell keresni, hanem a műemléki védelem alatt álló belvárosban, közvetlen a Duna parton, a csodálatos panorámát nyújtó, bazilikás Várhegy alatt... Megtaláltuk. A tornatermet is...

Ami nem volt nehéz, mert hosztesz hölgyeknek is beillő, egyenruhás lányok vezettek  a külön, a mi csapatunk számára fenntartott öltözőhöz. (Engem csak az ajtóig...) Mivel én egy ilyen hosszú útra minden lehetséges, akadályozó körülményt betervezek (műszaki- és egészségügyi problémák, útépítés, olimpiaellenes tüntetés, stb....), maradt még két óra lányomék versenyéig... A velünk jövő 11 éves Ábel fiammal egymásra néztünk. Mit csináljunk addig? Róla tudni kell, hogy (még) nem szereti a lányokat, a sportot, úgy globálisan, s az olyan rendezvényeket, ahol sokan és idegenek vannak...

- Átmegyünk külföldre...? - láttam a gyanúsan kerekedő tekintetén, hogy először arra gondol, hogy bizonyára az út során egy kicsit feljebb ment a lázam, de aztán bólintott. Amíg felértünk a hídra, gondoltam, jó apa-pedagógus módjára, mintegy hidat verve eddigi ismerete (környezetből tanulták már a szomszédos országokat) és a jövőre esedékes történelmi tanulmányai közé, amolyan könnyed bevezetőként, elmondom neki a „klasszikus”, bár nem is olyan régi viccet Szlovákiáról. (Egy ember betelefonál a könyvesboltba. - Tessék mondani, megvan önöknek a Szlovákia történelme c. könyv? - kérdezi. - Igen, megvan... de ne is fáradjon be érte, hanem ha megadja a számát, elküldjük Önnek sms-ben...) Magán a hídon való átkelés azzal telt, hogy magyaráztam a viccet... Amíg Ábel a párkányi világháborús emlékműre vésett magyar neveket olvasgatta, én már azt lestem, hogy a szemközti várhegyen hol visz fel ösvény a Bazilikához. Ugyanis azt is megígértem a lányoknak, hogyha nem csúszunk meg időben, akkor felmegyünk. De erről majd később... Visszafelé a híd másik oldalán mentünk, s most fiamnak a két szomszédos ország közös történelmének egy friss (hét és fél éve történt...) epizódját villantottam fel, amikor Sólyom László köztársasági elnököt nem engedték be Szlovákiába. Már mindent elmondtam, ami egy ilyen diplomáciai botrányból egy 11 éves gyermeket érdekelhet, amikor fiam megszólalt:
- De apa, az nem itt volt, hanem Komáromban...
Aztán a séta további részében az én hitetlenkedő kérdésemre, hogy ezt honnan a csodából tudta, ő magyarázta, hogy ott is voltunk még a családdal, nem sokkal az incidens után, amit ott nekik elmeséltem, ő pedig megjegyezte... S még azt is elmondta, hogy akkor 4-5 évesen nem is értette, hogy egy sólyom miért a hídon akar átmenni, miért nem repüli át a folyót...?

Percre pontosan megkezdődött a lányok versenye. 3.-4. korcsoport, 11 csapat, csapatonként 6 tornászlány. Engem már az megfogott, hogy minden a helyén volt, minden klappolt, minden működött! Itt van rögtön a (sport)ruházat, tornadresszek témája. Minden csapat más dresszben és egyen-melegítőben, s még véletlenül sem volt olyan, hogy mondjuk egy kislánynak kicsit más, pl. mintázat nélküli volt a meze. Egyrészt erről eszembe jutnak gyermekkorom versenyei, ahol meg az volt az elképzelhetetlen, hogy mondjuk egy megyei kézilabda tornán minden csapatnak lett volna saját teljes felszerelése, másrészt – ha már ilyen vicces kedvemben vagyok – pedig beugrik az előzőnél szakállasabb vicc az albán hadsereg egyenruhájáról, miszerint az olyan, hogy egyen van ruha, a többin nincs... Visszatérve a tornaversenyhez: Itt másodperc pontossággal megszólaltak a be-és kivonuló, meg persze a talajgyakorlatok alatt felcsendülő zenék, itt vetésforgószerűen mentek a csapatok egyik szerről a másikra, s nem volt fél percnél hosszabb üresjárat, itt nem billegett a gerenda, itt nem volt kemény a dobbantó, itt mosolyogtak a zsűritagok – nem akarok rosszmájú lenni, de egyik-másik még gyermekkori versenyzőtársa lehetett Keleti Ágnesnek... – , itt nem reklamáltak az edzők, hogy „a Bianka mér csak 8.8-at kapott, az a hazai versenyző lány meg mér 9.6-ot, amikor háromszor is leesett a gerendáról...?”, itt valahogy minden klappolt...

Egyvalami nem, az egészségem... Más gyógyszer híján elfogyasztott három kávé dacára az aulában, egy fotelben elaludtam... Félálomban még annyit hallottam, hogy egy helyi rendfenntartó rászól a gyerekekre, hogy „ne zajongjatok, gyertek el onnan, hagyjátok a bácsit pihenni...!” Szépet álmodtam. Olyan képfoszlányok maradtak meg bennem, hogy tekerem a kerékpárom, az út mentén őrjöngő tömeg, meg hogy a kulacsból csorog rólam a víz... Ábel fiam ébresztett fel. „Gyere apa, kezdődik az eredményhirdetés!” Itt is, ahogy az a nagyoknál természetes (?), minden halálprecízen lezajlott. S hogy el ne felejtsem ezen a fórumon is országgal-világgal-egyházzal megosztani a jó hírt (majdnem evangéliumot írtam...), csapatban a celliek ezüstérmesek lettek, egyéniben pedig Flóra lányom 6. helyezést ért el! (El ne mondja neki senki, de olyan büszke voltam rá és úgy örültem neki, hogy bizony még egy-két könnycsepp is kibuggyant az ötkarikás szememből – ő ezt nem láthatta, mert direkt egy szintén colos apuka mögé helyezkedtem...)

Az ígéret szép szó, úgyhogy felmentünk a boldog kis csapattal – húgom mondta így, amikor kicsi volt –  a „Brazilikához”... Igaz, hogy háromszor megkerültük a Várhegyet, amíg rátaláltunk a legrövidebb utat jelentő ún. macskalépcsőre, de felmentünk... (Na jó, a végén azért már nyávogtak...) Az egyik kislány kb. 150 szelfit készített az István király megkoronázását ábrázoló híres Melocco-szobornál, a végén már azt hittem, hogy a saját fejére ügyeskedi a koronát... Visszafelé a lányok egyiptomi múmiának néztek egy, a várfal alatti lécsőházban, hálózsákban alvó hajléktalant, mire Éva szellemesen megjegyezte, hogy szerinte innen azért jók a kilátásai...

Győrig még egész vidám volt a társaság. Az Eto Parknál mondtam nekik, hogy „valószínű, hogy a magyar olimpiából ennyi marad, itt, nyáron, az 50 országot felvonultató európai ifjúsági olimpiai fesztivál...” Aztán még volt egy rövid kis viccmesélés. A nekem legjobban tetszőt még leírom, mert nagyon ideillik: „Mi az? Kicsi, zöld háromszög...? Egy nagy, piros kör... - csak nagyon el lett cs...-ve...!” Jó éjszakát, lányok, szép álmokat, Magyarország...!