Egy író- és költőnemzedék legjelesebb személyiségei – főleg az újholdasok – nem vállaltak gyermeket. Utódok helyett műveket adtak az örökkévalóságnak.
Arday Géza: Gyermektelen írók a diktatúra idején

Különleges jellegzeteségre hívta fel Polcz Alaine, Mészöly Miklós felesége a fiatal irodalomtörténész, Arday Géza figyelmét: a ’45 utáni irodalom, elsősorban a Kádár-rendszer alatt alkotó irodalmárok, akik magukat polgári írónak tekintették, nagyrészt gyermektelenek voltak. Gyermektelen írók a diktatúra idején című könyvében Arday Géza e jelenséggel foglalkozik. Egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy ezen írók többsége nagyszerű gyermekirodalmi művekkel gazdagította a magyar kultúrát, hiszen más megszólalási lehetőséget alig kaptak. Másrészt ismerteti azokat az írói, irodalmári életutakat, amelyek érintettek a kérdésfelvetés révén. Felsorolásában az Újholdasok szűk köre mellett megjelennek más jelentős, illetve kevésbé ismert írók is.

Magam részéről az ilyen típusú köteteket quodlibet-nek szoktam nevezni, és ez esetben igaz ez akár a könyv módszertani jellemzőire, akár stílusára, akár koncepciójára. Az alaptétel a következő: írók egy köre gyermektelen maradt egész életében, s ezt egyesek tudatosan felvállalták, másoknál az okokat csupán sejteni lehet. Ezeknek az íróknak, költőknek jó része rengeteget írt gyermekeknek, egyrészt ebből tudtak megélni, másrészt a gyerekeknek szóló irodalmi lapok és kiadó szeretettel fogadta a másutt meg sem tűrt alkotókat. A tanulmánykötet szerzője talán érezte a megfogalmazott üzenet fonákságát, ezért minden egyes írói arckép olyan igazolás is egyben, amely igyekszik megvédeni a felsorolt alkotók, művészek életének ezt a sajátosságát. Ugyanakkor az egyes írói életutak nem hozzák azt az ígéretet, amelyet a kötet ajánlója elég kategorikusan fogalmaz meg: „Egy író- és költőnemzedék legjelesebb személyiségei – főleg az újholdasok – nem vállaltak gyermeket. Utódok helyett műveket adtak az örökkévalóságnak.” Ez az utolsó súlyos mondat többszörösen is hibás gondolatmenetet tükröz, de kifejezi az irodalomtörténész intencióját: egy etikai döntést politikai hősiességgé nyilvánít, miközben igyekszik megadni a művészi ambíció révén a felmentést az esetleges emberi mulasztás miatt. Így gyakorlatilag minden egyes írói arckép egy anekdotás, néhol pletykákkal színesített, elsősorban emberi és nem művészi utat bemutató méltatás, amely mentegetőzik és menteget.
A kérdésfelvetés valóban izgalmas. Ugyanakkor a méltányosság és a logika is úgy kívánná meg, ha különbséget tennénk a gyermektelenséget felvállalók, és azok között, akiknek valamilyen okból nem lehetett gyermeke (horribile dictu: volt, de meghalt – Szepes Mária). Nyilván az sem árt, ha tudjuk, egyáltalán kiről-miről beszélünk? Az újholdasokról, vagy másokról is? A fiatal pályakezdőkről, akik ’45 után alkották műveik többségét, vagy azokról a nagy öregekről is, akik korábban alkottak? Gyermekirodalmat soha nem írók, vagy azok, akik éppen gyermekkönyveik révén lettek ismertek, mint Csukás István és Szepes Mária? Ám mindez valóban áthidalható probléma lenne. Ugyanakkor valóban kérdéses, hogy ha komolyan szeretnénk a gyermektelenség és az irodalom ebben a korszakban jellemző összefüggéseire rávilágítani, minden nagyszerű gyermekirodalmi alkotás és az irodalmi berkek pletykái közel sem vezetnek el minket úgy a megértésig, mint a felnőtteknek szóló, jelentős művek. Ehhez pedig nagy szükség lenne a kötet elején megígért „sűrű olvasásra” és „kvalitatív módszerekre”. Nyilvánvalóan irodalomkritikai módszer kérdése, ki honnan közelíti meg az irodalmi alkotást, lehet a mű felől, lehet a szerző felől, de utóbbinál is célravezetőbb tévériportok helyett magából a műből/művekből kiindulni.
Tehát, ki az, aki felvállalta a gyermektelenséget? Ezt csak azokról tudjuk biztosan, akik nyilvánosan valamilyen formában kifejezésre is juttatták. Ez pedig tulajdonképpen csupán Szabó Magdáról mondható el, aki olyan homályos megjegyzéseket is tett, hogy „…közös fogadalom volt. Egy Újholdas közös fogadalom. Nagyon jól tudtuk, hogy nem lehet.” A probléma nyilvánvalóan az, hogy még Nemes Nagy Ágnes, aki különös traumái miatt szintén hadilábon állt a gyermekvállalás kérdésével, még ő sem beszélt nyíltan minderről. Ráadásul a felsoroltak között találjuk Mészöly Miklóst és Polcz Alaine-t, a házaspárt, akikről köztudott, hogy gyermektelenségük mögött nem holmi rendszerellenesség állt, hanem a pszichiáter-író feleség rettenetes megerőszakolásának következményei. Az élettörténetekben amúgy is rengeteg tragédia húzódik meg. Szabó Magdán kívül tehát (illetve az említett Szepes Márián kívül) csupán feltételezésekre szorítkozhatunk, amelyek szinte azonnal az olvasóközönség illetékességi körén kívül esnek. Olykor rettenetesen tapintatlannak látszik a kérdésfeltevés. Hogy Károlyi Amy-nak miért nem lett gyermeke Weöres Sándortól? Talán túl öreg volt férjéhez, ahogy azt sejteni engedi a tanulmány? Érezzük, hogy a kérdés nem csak indiszkrét, hanem Weöres Sándor műve szempontjából tökéletesen irreleváns is. Amíg ő nem mondja ki, addig az utókor bölcsebb, ha hallgat e kérdésben.
Jövő héten folytatjuk…