Ha elkezdünk missziói módon élni, és tudatosan megérinteni az embereket szeretettel, tettekkel, beszéddel, akkor a gyülekezeteink sokkal inkább hatással lesznek a körülöttük élőkre – foglalta össze a Tanúim lesztek! célját annak indulásakor Lovas András dunamelléki missziói referens a Parókia Portálnak adott interjúban. – Missziói szemléleten nem azt értjük, hogy innentől kezdve Bibliával a hónunk alatt szaladgálunk az utcán, és mindenkinek beszélni kell Jézus Krisztusról, hanem azt, hogy meglátjuk Istennek a történelmen átívelő nagy tervét, azon belül az egyház helyét és a saját magunk küldetését.

Krisztus tánca vagyunk - reformatus.hu

A Kötőszó oldalán jelent meg egy írás, melynek címe: Az elveszett misszió. Ebben olvasható az a történet, amely egy, a tengerparton álló életmentő állomásról szól. Az ott dolgozó néhány ember egyetlen célt tartott szeme előtt: a tengeren bajba kerültek megmentését. Folyamatosan a vízre figyeltek, nem törődtek a legnagyobb viharral sem, rögtön menteni indultak, ha azt látták, valaki a segítségükre szorul. Egy idő után azonban valahogy elfelejtkeztek eredeti céljukról. Pedig egyre többen lettek a „megmentők”, sokan csatlakoztak hozzájuk. Ezzel egy időben azonban berendezkedtek a kényelmesebb életre, jól érezték magukat, már nem szívesen kockáztatták életüket. Akik ragaszkodtak az eredeti küldetéshez, el is hagyták őket. Néhány méterrel távolabb újból elkezdték a hősies munkát: a nagy vízen veszélybe került lelkek megmentését. Hamarosan azonban pontosan az történt velük is, mint azokkal, akiket ott hagytak. Fáradságos nyűggé vált számukra az életmentés, sokkal jobban érezték magukat a hozzájuk hasonlók között, élvezték a társasági életet, a kényelmet, azt, hogy jól mentek a dolgaik. Manapság a tengerparton egymás mellett találjuk az eredetileg mentő szándékkal létrejött közösségeket, csak éppen a hajótöröttekkel nem törődik már senki, pedig időről-időre ott vergődnek a vízben. Senki nem menti meg őket.

Sokszor éri az a vád az egyházat, hogy elfelejtkezett a misszióról. Olyan jól érzi magát, hogy nem kíván többé elveszett lelkeket megmentésével foglalkozni. A gyülekezetek társasági klubbá alakultak, ahol a tagok nagyon jól elvannak egymással, rengeteg programot szerveznek saját maguknak, ezek töltenek ki minden időt. Hol marad a missziói parancs betöltése?

Az 1952-es, Willingenben megtartott konferencia óta tudjuk, hogy a misszió minden mást megelőzően Isten tevékenysége (missio Dei). A misszió Isten lényegéből fakad, tőle nem elválasztható és nem is függetleníthető. Titka a Szentháromságban rejlik: az Atya küldi a Fiút, a Fiú és a Szentlélek pedig küldi a tanítványokat az evangélium hirdetésére. A misszió részesedés, részvétel Isten küldetésében. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy az egyház végzi-e vagy sem a missziót, mint tevékenységet, hanem az, hogyan határozza meg önmagát. Úgy néz-e önmagára, mint aki Krisztusban van és ebből fakadóan, pusztán a létezésével Krisztust képviseli, Őt hirdeti, Őrá mutat? Attól a pillanattól fogva, hogy mindezt tudatosítjuk magunkban, mint egyház, lehet gondolkodni a „hogyan”-on. Hogyan, milyen módon tudjuk ma, a körülöttünk és velünk élő emberek számára hitelesen felmutatni és képviselni Krisztust?

Erre a kérdésre keresi a választ a Tanúim lesztek! elnevezésű képzés, melyet a Magyarországi Református Egyház Missziói Irodája szervez. A képzésen részt vevők számára szeretnék egészen világossá tenni, hogy a misszió nem valami távoli, ódivatú, szomorú tevékenység. Sokkal többször szól, mint, hogy valahol, a tőlünk távoli dzsungelben élnek olyanok, akiket misszionáriusoknak hívunk. Többet jelent, mint hogy a pesti aluljárókban lépten-nyomon kisebb-nagyobb csoportokkal találkozunk, akik térítenek. Többet még annál a nagyon nemes vállalásnál is, hogy házról-házra járva mindenhová bekopogunk és amint ajtót nyitnak, máris a halálról és az örök kárhozatról beszéljünk. Pedig a legtöbb emberben – még a reformátusokban is – hasonló elképzelések élnek a misszióról.

Ha nem ez a mi utunk, akkor mi? A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: nem más, mint Isten dicsőségére élni, áldássá válni a környezetünk számára, vonzóvá tenni Isten országát. A misszió egy gyönyörű tánc, amit Isten táncol bennünk. Egyházként Isten tánca vagyunk. Nem arra kell törekednünk, hogy egyénileg fantasztikus táncosokká váljunk, hanem hogy engedjük, hogy Isten táncoljon minket.

Szokatlan, figyelmet felkeltő, tovább gondolkodásra késztető ez az elnevezés. Nagyon modern, nagyon mai a megfogalmazás, de a lényeg ugyanaz, a kezdetektől: éljük meg azt, akik vagyunk Krisztusban. Így válhatunk hiteles, vonzó példává.