A Köztársaság téri pártbizottsági épület október 30-i ostromát követő eset jól mutatja, az írók 1956-os aktivitása mennyire összekapcsolta az „író” és a „reform” fogalmát még az egyszerű emberek fejében is. Az egyik elfogott fiatal ÁVH-s, a meglincseléstől félve, váltig bizonygatta a nemzetőröknek, hogy ő író, ettől remélve, hogy megmenekül a felkelők bosszújától.
Wikipedia.hu

A forradalomhoz három fontos kiadvány, illetve közös szöveg köthető. A Rendületlenül című irodalmi röplap, amely Püski Sándor nevéhez fűződik, s amely Jankovich Ferenc és Tamási Áron egy-egy írását is lehozza. A legismertebbé a november 2-i Irodalmi Újság vált, amelyet a rendszerváltásig tiltott irodalomként kezelt a hatalom. Ebben jelent meg Illyés Gyula korszakalkotó, eredetileg 1953-as, emlékezetből leírt verse, az Egy mondat a zsarnokságról, valamint Kassák Lajos A diktátor című 1952-ben született verse, emellett ez a szám közölte le Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán, Kónya Lajos A magyarokhoz, illetve Benjámin László Elesettek című verseit. Ez utóbbiak jelentősége inkább történelmi, mint irodalmi jellegű.

Háy Gyula író kiáltotta az éterbe a forradalom utolsó nagy segélykiáltását: „Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” Háy Gyula a Magyar Írószövetség felhívását olvasta fel a szovjet hadsereg támadásakor, november 4-én, ami a reggel 7 óra 57 perces sugárzás után még többször felhangzott a Rádió elestéig. „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
Az Írószövetség november 12-i kiáltványa kimondja, hogy legyen az ország független és semleges, hogy a szovjet csapatok hagyják el az országot, és biztosítsák az emberi szabadságjogokat, szűnjön meg a terror és önkény. Az utolsó bátor tett végül az Írószövetség december 28-i taggyűléséhez köthető. Ekkor olvasta fel a magyar írók nyilatkozatát Tamási Áron Gond és hitvallás címmel. Ezt az emlékezetesen bátor szöveget a taggyűlés elvi nyilatkozatként fogadta el. „…a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét”, mondja. Cs. Szabó László így ítélte meg a magyar írók és az Írószövetség szerepét a forradalomban: „Szerepük csak a vérfürdő után kezdődött el újra, s tartott közel két hónapon át az újjászervezett terrorrendszerig. Abban a rövid időközben sem uszítottak, csak helytálltak azért, amit a magyar nemzet kíván. Hiszen az Írószövetség december 28-i Hitvallása – a független szövetség hattyúdala – becsületes, bátor, szókimondó és mélyen magyar írás, de egyetlen puska se sülne el tőle.” 
A szövegekből kitűnik, hogy még novemberben, sőt a következő hónapokban sem volt nyilvánvaló, hogy megtorlás következik, de még milyen! A képzelet nehezen tudott eljátszani azzal, hogy létezik a terrornak egy kevésbé nyílt és ezért jóval alattomosabb módja. Úgy hívták: Kádár-rendszer. Déry Tibort, Háy Gyulát, Tardos Tibort, Zelk Zoltánt letartóztatták, és több évi börtönbüntetésre ítélték. Emigrációba vonult a korábban rendszerhűnek tekintett Aczél Tamás és Méray Tibor.
A félelem és rettegés évei után Kádár János cinikus szavai vezetik fel az Írószövetség újraindítását, jelezve egyébiránt, hogy mily fölösleges is a szervezet léte. „Mi általában nem udvarolunk az íróknak”, mondja Kádár. Miközben a rendszer új üdvöskéket indít a pályán, olyanokat, mint Váci Mihály és Garai Gábor, a nagy írókkal hihetetlen mód játszik. Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Örkény Istvánnal, Vas Istvánnal, Juhász Ferenccel megalázó módon bánik. Az Aczél György-i irodalompolitika e cinizmus jegyében telik: a 3 T, azaz a tiltott, támogatott és tűrt alkotások rendje az egyes alkotók életében egzisztenciális tragédiákat rejt. Aczél György az intézményesült kiszolgáltatottság rendszerét ördögi módon űzte. Jótevőnek állította be magát, néha szeszélyes volt, néha barátnak mutatkozott. Valójában nem volt más egyéb, mint a zsarnokság kifinomult eszköze. A teljes elhallgattatás egyik tragikus mondata Illyés Naplójában olvasható: „Egyre kevésbé tudok hazudni, még elhallgatással is.”  Az írók mégse hallgatnak. Egyrészt megjelenik a történelmi tematikájú művekben az önkény, a zsarnokság témája, mintegy burkoltan vitatva tovább a kérdést. Másrészt olyan szubtilis művek keletkeznek, amelyek elrugaszkodnak a rögvalóságtól. Legjobb példája ennek Piliszky János, aki nem elmenekült a valóságtól, hanem a tiszta igazságot keresi. A dacosabb fajtából való Mészöly Miklós, aki megírja Saulus című regényét. Talán soha annyi gyönyörű vallásos témájú, vagy ihletettségű magyar vers és novella nem született, mint ebben az időben. Olyan antológiák tanúskodnak erről, mint a Vigilia kortárs gyűjteményei, vagy a Kincsesláda, amelyet a református Kálvin Kiadó elődje adott ki.
1956 irodalmi emlékezete, az őszinte szembesülés elsősorban nem a rendszerváltással kezdődött meg. Kellett vagy jó egy évtized ahhoz, hogy lehetőség legyen a forradalom és a Kádár-rendszer igényes irodalmi ábrázolására. A legújabb magyar írógenerációban szinte nem akad olyan, aki kitért volna a nagy trauma tematizálása elől, és nem csak azért, mert mindannyian érintettek vagyunk, kiben szülei, nagyszülei emlékei szólalnak meg, kiben egy diktatúra mindennapjai élnek elevenen. Mindezen túl él az igény a történelmi identifikálódás formálására. A személyes azonosság és azonosulás mozaikdarabjai összeállnak azzá a nagy, közös történelmi emlékezetté, amelyben 1956 kétségtelenül a 21. század elején a legfontosabb viszonyítási pont a magyarság identitásában.