Azok a kisjátékok a középpályások és a szélsők között, amelyeket rendre hitetlenkedve nézünk, nem véletlen bravúrok: ez a focink. Igen, a focink, ami nem csak homályos tévéfelvételeken létezik, meg a szüntelen nosztalgiázásban, hanem a pályán. Majdnem elsírtam magam, miközben ezt leírtam.

A nap, amikor Magyarország egykapuzott - index.hu

 

A kapitány mesél arról is, mennyien kérdezték tőle hitetlenkedve, tényleg őt (Kleinheislert) akarja kezdetni Oslóban, egy ilyen fontos meccs előtt. Aztán persze ő lőtte a győztes gólt.
- Szkeptikusnak tűnnek a magyarok.
- Futball tekintetében semmiképp sem nevezném bátornak, vagy előremutatónak a közeget. Ezt érezni a játékosokon, akiknek újra és újra a fejükbe kell verni, hogy merj vállalkozni, emeld fel a fejed, nézz az ellenfél szemébe, és légy büszke, hogy ezt a mezt viseled.
Sokat beszélnek a kishitűségről. A norvég meccsek előtt például állandóan azt hallgatták, hogy kéne döntetlenre játszani kinn. Aztán az 1-0 után azt, hogy kéne megúszni a hazai meccset. És nagyon unták.

Bernd Storck megfejtette, mi a baj a magyar mentalitással – 444.hu

 

Nézzük az Izland elleni meccset valahol Kaposváron a lányokkal és a barátokkal, több száz fanatikus kíséretében. Máskor persze mindenki példás családapa, megértő feleség, lányokat bámuló tini, barátnőivel plázázó szőkeség, itt azonban most szurkolóvá nemesültünk. A feszültség tapintható, minden szem a képernyőre tapad. Gól, egyenlítünk, örömkönnyek, zászlóerdő, eufória. Ugyanez hatványozottan ismétlődik a portugálok elleni döntetlen után. Most sajnálom csak igazán, hogy nem Budapesten vagyunk, vagy éppen kint Franciaországban, hiszen ott sokkal nagyobb a fieszta. Nézem a neten a magyar szurkolók felvonulását, a képeket, videókat, fővárosi barátaim megosztásait a budapesti örömünnepről – el sem hiszem, hogy ez velünk történik. Pedig igaz: az indexes Jávor Bence sírva fakad, látva, elemezve a magyar válogatott szervezett és nagyszerű játékát, miközben emberek százezreit deríti jobb kedvre, varázsolja el a nemzeti tizenegy. A csapat most a legjobb antidepresszáns, olvasom valahol az interneten, és valóban: a kórházakban járókeretes nénik és bácsik csoszognak ki a folyosói tévé elé, miközben fekvőbetegek kérik: nővérke, úgy állítsa be az infúziót, hogy hatkor meccs van! Az utcákon, kertekben, a házak előtt focizó gyerekek, a mi fiaink Dzsudzsák, Gera és Nagy Ádám nevét harsogják, rájuk akarnak hasonlítani. Kanadai barátom a portugálok elleni meccsre meghívja az európai focit nem ismerő, a magyar labdarúgás régmúltjáról semmit nem tudó ismerőseit: gyertek, nézzétek a magyar csodát, Gera őrületes gólját, a mieink játékát, szurkolóink örömét. A nemzet felbolydult és végre összekapaszkodott, a szívünk jobb kedvre derült, csapatkapitányunk pedig azt nyilatkozta: nehéz legyőzni azt, aki mögött tizenötmillióan állnak. 

Futbólia újjászületett. 

Talán Magyarország is újjászületik egyszer.

 

Érdemes elolvasni a német szakportál, a 11 Freunde interjúját, Bernd Storck szövetségi kapitánnyal és társával. Akármennyire is a labdarúgásról beszélnek, óhatatlanul is rátapintanak a legfájóbb, legsebezhetőbb pontunkra, bajaink igazi forrására. Bizony, magunkra ismerünk. 

Nem az a baj velünk, magyarokkal, nem az a gond Magyarországgal, amit mi sokszor bajnak gondolunk. A félelem, a széthúzás, az örök elégedetlenség, a károgás, álszentség, irigység mind-mind következmény. Következménye a hitetlenségnek, a hit hiányának. Nekünk, magyaroknak nincs hitünk – hitetlenek vagyunk. 

Döbbenetes olvasni: miközben általánosan elfogadott közhely, hogy a magyar labdarúgó a közelében sincs egy topcsapatban edződött külföldi sztárjátékosnak, Berndt Storck és Andy Möller elmondják: felmérések bizonyítják, hogy sok tekintetben még a világbajnok németekkel is felvesszük a versenyt. Sokan féltették a csapatot, mondván, szép-szép a kijutás, nagyszerű a norvégok elleni teljesítmény, ám az Európa bajnokság más kávéház. Olyan is volt, aki már eleve kinevette, leírta a válogatottat, sőt előre gúnyolódott a várható vereségeken. Ismerjük az ilyen „úgysem fog sikerülni” embereket, a mindenre legyintőket, leginkább azért, mert kishitűségük, tehetségtelenségük naponta fertőzi a mi életünket is. Olyannyira, hogy mentalitásuk szinte beeszi magát a hétköznapjainkba. Ők azok, akiktől talán soha nem szabadulunk.

Aztán jöttek a mérkőzések, és mindenki láthatta: hihetetlen akarással és odafigyeléssel, szervezett, nagyszerű játékkal fantasztikus teljesítményt nyújtottunk, gólt, gólokat rúgtunk, és csoportelsőként továbbjutottunk. „Azok a kisjátékok a középpályások és a szélsők között, amelyeket rendre hitetlenkedve nézünk, nem véletlen bravúrok: ez a focink.” Pontosan. Milyen csodálatos, mennyire igaz az indexes Jávor Bence minden szava: tényleg, valóban ez a mi focink, a MIÉNK, amit szeretünk, amiért megőrülünk, aminek szurkolunk. Sírva, önfeledten, boldogan. 

Pontosan ez történik akkor, amikor valaki elindul a hit útján. A játékos felszabadul, a taktika működik, a passz sikerül, a lövés góllá válik, a csapat győz, a kishitűségben szenvedők felébrednek.  Tényleg, mintha nem is a fociról szólna az egész, hanem rólunk, magyarokról. A mindennapjainkról, az életünkről, a kapcsolatainkról, és persze arról a nagy egészről, amit Magyarországnak hívunk. Éppen ezért bármennyire is örülök a labdarúgó válogatott imponáló teljesítményének, bármennyire is gondolom, hogy vége a harminc éves böjtnek, bármennyire is hiszem, hogy a magyar labdarúgás elindul a felemelkedés útján, úgy vélem, a jó teljesítményre és a csapatot körülvevő eufóriára a magyar társadalom egészének volt igazán szüksége. Így talán észrevesszük: minden lehetséges annak, aki hisz. Ez a hit lehet felemelkedésünk záloga, a jövőnk, az egyetlen járható út. 

Vasárnap este a legjobb nyolc közé jutásért játszunk. Ellenfelünk Belgium, a világranglista második helyezettje, Európa jelenleg legjobb együttese. Lesz azonban egy másik csapat is a pályán: Magyarország válogatottja. Mi nekik szurkolunk. Ők értünk játszanak.