„Szeretné, hogy mielőbb eljöjjön az az idő, amikor a magyarok teljesen egyenrangú tagjai lehetnek Szlovákiának - jegyezte meg a szlovák kormányfő.”

Kolek Zsolt, Pomichal Krisztián: Orbán-Matovič-találkozó: Lehetetlen, hogy ugyanazt gondoljuk Trianonról. A magyaroknak együtt kell élni egy történelmi igazságtalansággal – ma7.sk, 2020. június 12.

 

„A gesztusok lehetőséget adnak arra, hogy az emberek befolyásolni tudják a kommunikáció folyamatát.” – mondja a wiki. Elcsépelt, de annál keserűbb tapasztalat, hogy ennek ellenére egyre kevésbé élünk velük. Pontosabban a pozitív gesztusokkal. Pedig a legegyszerűbb eszközei annak, hogy a mindennapokat elviselhetőbbé, szebbé, jobbá tegyük. A wikipédia szócikk eleje természetesen nem viszi át az értelmet – a testbeszédről ír. Hétköznapi szóhasználatban viszont gesztus alatt a figyelmességet értjük. Apró gesztus = kedves figyelmesség. Ami megnyilvánulhat testbeszédben, egy mosolyban, vagy egy mondatba sűrítve is.

Nem tudom, mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás: a hétköznapi kommunikációnk elbarbarizálódása vagy a politikai nyelvhasználat eldurvulása. A kettő viszont biztos hatással van egymásra. Ma már teljesen természetesen káromkodnak szülők vagy nagyszülők a gyerekek előtt. Apai kebelek dagadoznak a büszkeségtől, amikor cérnahangú szemük fénye szaftosan szentségel. Már óvodai kiránduláson kamillázhatunk pironkodva hallva némely szülő gazdag kötőszó mondatbankját. Nekem eddig a listavezető egy hátracsapott bézból sapkás négyévesforma kislány fényképéből készült hűtőmágnes, amin mérgesen grimaszolva mutatja be középső mutatóújját. Valahol a Michigan-tó partján. Itthon sincs ez másként – lám: ugyanahhoz az észak-atlanti civilizációhoz tartozunk. (Még a civilizálatlan gesztusaink is közösek?)

Mondják, a rendszerváltás után a parlamenti csörték előtt-után az ellenzéki és kormánypárti képviselők még kedélyesen el tudtak csevegni egymással a folyosókon, vagy a kedvezményes árakkal operáló parlamenti büfénél. A cirkusz csak nekünk szólt. Ma már nem. Ezért nagyon üdítő az olyan politikai hír, amikor egy politikus – pláne nem a megye kettőből – tesz komoly gesztust. Felvállalva akár saját szavazóinak nemtetszését is.

A reposzt is reagált Igor Matovič szlovák kormányfőnek arra a gesztusára, hogy 100 felvidéki magyar közéleti szereplőt hívott a pozsonyi várba a trianoni évforduló előtt. Akkor kíváncsian vártuk a budapesti folytatást – most pedig már utána vagyunk. És a pozitív gesztusra hasonló volt a válasz. Ebben az esetben nem túlzás azt mondani, hogy Matovič miniszterelnök mondatai és tette történelmi jelentőségű. És nem, nem trianoni távlatokban. Elég visszapörgetnünk az időt mondjuk 1992-ig. A helyszín: Pozsony, pár hónappal vagyunk Csehszlovákia különválása előtt, amikor a Ferencváros BEK meccset játszik a pozsonyi Slovan Bratislavával. A meccs igazán szóra sem érdemes (csúnyán kikaptunk, a Fradi már előtte sem volt formában, a Pécs elleni vereségét sem heverte talán ki, és értékesebb játékosai is itthon maradtak), de nem is az volt a lényeg, ami a gyepen, hanem ami a lelátókon történt.

A meccs alatt ugyanis szlovák kommandósok hirtelen gumibotokkal támadtak a magyar szurkolókra. „Előre kitervelt, módszeres magyarverés volt.” nyilatkozta az atrocitásról a Fradi táborral kiutazó Farkasházy Tivadar. Mindez Szlovákia második önállóvá válásának előestéjén történt, és még csak utána taposott a gázba a Meciar-éra.

Ami a meccs alatt történt, mintha azt jelezte volna, hogy az uralkodó politika szerint hol lesz majd a helye a magyarnak az önállósülő új „nemzetállamban”. Tom Lantos amerikai demokrata politikus képviselőházi felszólalást is szentelt az atrocitásnak, kimelve, hogy: „Ez a Szlovákiában élő magyaroknak szóló üzenet volt: Ne lépjetek ki a sorból, a rendőrség a mi kezünkben van.” Tom Lantos egyébként még 2007-ben is felemelte szavát a felvidéki magyarokért, amikor a Robert Fico vezette szlovák kormány megerősítette a Beneš-dekrétumokat. Akkor ezt írta a szlovák miniszterelnöknek: „nyilvánosan határolódjon el a Beneš-dekrétumoktól, és törekedjen annak biztosítására, hogy a magyar kisebbség tagjait Szlovákia egyenrangú állampolgáraiként kezeljék.” Ugyanebben a levélben tért ki Lantos annak a felvidéki magyar lánynak az ügyére is, akit különösen alattomos hivatalos eljárással szégyenítettek meg – azok után, hogy ismeretlenek a nyílt utcán megverték, mert magyarul beszélt a telefonján. (A lány végül úgy járt, mint a dekrétumokkal 1947-ben minden joguktól megfosztottak közül annyian: otthagyta Szlovákiát.)

De vissza az eredeti hírhez. Egyáltalán nem az elmúlt 100, hanem az elmúlt 30 esztendő fényében is óriási előrelépés, ami először a pozsonyi, majd a budai várban történt. Vladimir Meciar és Robert Fico után most olyan miniszterelnöke van északi szomszédainknak, aki érti a gesztusok fontosságát. Nem tudom, lesz-e, lehet-e német-francia mintára megbékélés. Ami viszont egyelőre bíztató, az az, hogy a szlovák miniszterelnök bátor gesztusát a magyar kollégája viszonozta. A gesztust gesztus követte, és ez reménykedésre ad okot. Érdemes végignézni a megbeszélést követő sajtótájékoztató 33 percét.

És még valami. Kevésbé köztudott, hogy a ’48-as, ’49-es forradalom és szabadságharcban számos szlovák honvéd is harcolt a magyar szabadságért. Az akkori osztrák vezetés viszont éppen abban volt érdekelt, hogy ellenünk fordítsa a kisebbségeinket. [Érdekes részlet, hogy sok német tartománnyal ellentétben hazánkban azért nem uniált a két legnagyobb protestáns felekezet a 19. sz. végén, mert a szlovák evangélikusok a magyar asszimiláció eszközét látták a református-evangélikus egyesült egyház létrejöttében. (Ja, utólag is danke schön.) Exkurzus vége.] Szóval a divide et impera applikációja tökéletesen sikerült is – nem véletlen az 1867-es kiegyezéskori csalódottság akkori román, cseh, horvát, szerb vagy szlovák részről, akik okkal érezték úgy, hogy Bécs elárulta őket. Ma viszont csak a vak nem látja, hogy revízió helyett a Kárpát-medence népeinek összefogása az egyetlen útja a közös megmaradásnak. Nem pusztán morális, hanem gazdasági és politikai érdekünk is. Annak ellenére, ami Trianonban történt.

Van, amikor az apró gesztusok mutatják meg a kivezető utat a holtpontról. Kétszeresen is hatalmas fába vágja fejszéjét, aki ezt az utat vállalja. Egyrészt az első gesztus megtétele roppant nehéz, utána viszont a folytatás is az, mert a komolyabb közeledés apró részletei önfegyelmet és szívós kitartást kívánnak. Nem csak a politikai életben. Akármilyen szintet vizsgáljunk is, legyen külpolitikai, belpolitikai, közéleti, vagy magánéleti, személyes ügyünk az asztalon: a változáshoz – bocs: a továbblépéshez vezető úton az első lépés mindig gesztus dolga.

 

Kép: Körkép.sk, KZs