A húshagyókedd a nagyböjt kezdetét megelőző utolsó nap a keresztény egyházi évben, azaz a hamvazószerda előtti nap. A név is a böjt kezdetére utal, azaz ezen a napon lehet utoljára húst fogyasztani. Mind Magyarországon, mind a világ számos más pontján különféle ünnepségek és népszokások kapcsolódnak naphoz, sok helyütt karneválnak vagy fesztiváloknak ad helyet. Francia neve Mardi Gras, szó szerint „kövér kedd”. Angol neve Shrove Tuesday (gyóntató kedd), inkább a böjt előtti megtisztulásra utal. Orosz neve blinij vtornyik, szó szerint „palacsinta kedd” a pogány korból ered és a napra utal. A húshagyókedd mozgó dátumú ünnep, időpontja a húsvét időpontjától függ, a húsvéttól visszafelé számított hetedik vasárnap utáni kedd.

Húshagyókedd - hu.wikipédia

A mai nappal véget ér a farsang és holnap megkezdődik a böjti időszak. A hagyományos egyházi kalendáriumban húshagyó kedd az a nap, ami jelzi a két időszak határhoz való megérkezést. Határt átlépni sokféle módon lehet. Ez nagyban függ attól, hogy honnan hova megyünk, valamint attól is, hogy ki a határátlépő, és mit visz a batyujában.
Sokféle határátlépésben volt már részem:
Akik elég korosak hozzá, azok tudják, hogy mit jelentett valaha Hegyeshalom. Több volt ez egy egyszerű Győr-Moson-Sopron megyei falucskánál, mert 2 világrend határát jelölte. Azon ritka helyek egyike volt, ahol bizonyos feltételek megléte esetén megnyílt a vasfüggöny, és át lehetett lépni a „szabad világba”. Egy másik világba, egy másik eszme- és értékrendszerbe, egy más szemléletmódba, más körülmények közé. Mai napig emlékszem ezeknek a határátkeléseknek félelmekkel vegyes izgalmára. Pedig velem mindez először már nem a legvadabb időkben, hanem a 80-as években történt. Emlékszem a batyumban lapuló, nagy nehezen összeszedett kis valuta összegre, melyért cserébe reménység szerint olyan kincseket hoztunk vissza, mint Milka csoki vagy éppen dobozos kóla. Ez a határ sokak számára az álmok netovábbja volt.


Emlékezetes maradt egyik lelkészkirándulásunk határátlépése is, csak akkor épp a másik irányba mentünk: Kárpátaljára, de nem közvetlenül Magyarországról, hanem egy felvidéki barangolás után. Már a rendszerváltás után jártunk kb. 5-6 évvel.  Besötétedett, az idő is barátságtalan volt, sokáig csak álltunk és vártunk a határon, a kutya se törődött velünk. Több óra állás és sok-sok telefonálgatás után végül feljött egy határőr a buszra. Semmi jelét nem mutatta semmilyen emberi érzéseknek, fájó volt a merev szögletesség. Itt-ott kivillant a szájából egy-egy aranyfog, valami megfélemlítő felsőbbrendűségi tudattal végigjárta a buszt, és ellenőrizte az útleveleket. Egy pillanatra felködlött sokakban: „Át akarunk mi igazán menni a határon túlra? Nem jobb lenne hazafelé venni az irányt, s feledni azt, ami feltámasztja bennünk a letűnt kor rossz emlékeit? Megmaradni a határ biztonságosabbnak tűnő oldalán? Mi lehet odaát, ha már a határőrizet ennyire fagyos?  ” Nem csoda, hogy az idősebb kollégák némelyike számára nagyon komoly stresszt jelentett ez a határátlépés.
Voltak nagyon macerás határátlépéseim is. Hihetetlen mi mindenről ki nem faggatták az embert, hogy felszállhasson az Izraelbe repítő El-Al gépre, vagy beléphessen majdnem 1 napos repülés után a kontinensnyi szigetre, Ausztráliába. És még nem is említettem az New York-i ikertornyok elleni terrortámadás után néhány héttel lezajlott motozásos USA határátlépésemet.
Hál’ Isten ma már Európán belül többnyire úgy utazunk, hogy sokszor fel sem tűnenk a határok, szinte egybefolynak az országok. Csak a mobil pittyeg időnként, hogy üdvözölnek bennünket egy új mobil hálózatban új országban; vagy az Euro zónán kívül más lesz a fizetőeszköz, bár bankkártya használatával már ez sem annyira szembetűnő. Ettől függetlenül én ma is szeretem tudni, hogy hol a határ, hogy melyik ország területén járok. Igyekszem megőrizni valamit a határátlépés pozitív izgalmából, tudatosítani, hogy a határátlépéssel valami más kezdődik, mint ahol eddig voltam. Próbálom ráállítani az agyam az adott hely szokásaira, kultúrájára, előbányászni az előzetesen gyűjtött információkat, hogy minél teljesebben, az időt és a lehetőségeket mind jobban kihasználva töltsem el az adott országban nekem jutó napot, napokat. Most természetesen sokkal inkább az igazi turistautakról beszélek, és nem az egykori medvei -ott is csak a híd túlsó végéig tartó- szlovákiai benzinturizmusról. El tudom képzelni, hogy a Bécsbe vagy Burgenlandba naponta ingázó munkások már rég nem tudatosítják magukban a határátlépést. Kisebb gondjuk is nagyobb annál.
De nem csak országok határait lehet átlépni. A mulatságokkal, különböző télűző, téltemető szokásokkal, bálokkal teli időszakból is át lehet lépni egy másik létmódba. A hangos kifelé fordulásból egy csendesebb befelé fordulásba. A zajos télűzés világából a közelgő tavaszt a rügypattanásban is meglátó, a feltámadást a pusztuláson is felülemelkedő első zsengében is remélő, a megújulást az első fénysugárban is megérző elmélyült várakozásba.


Ehhez a határhoz érkezünk meg. Átszáguldunk észrevétlenül ezen  is? Egyik nap jön a másik után, ma is munka, holnap is csak az lesz. Egyforma itt már minden, mindenki azt csinál, amit akar, amire a pénzéből futja, és persze amit igénye vagy igénytelensége diktál. Ha eleget fizet, semmiben nem jelenthet korlátot sem a napszak, sem az évszak, sem az ünnep, sem a hétköznap. Lehet nyáron is síelni, télen is nyaralni stb. Nincs itt már hétköznapi vagy ünnepi ruha! Észrevétlenül átmegyünk a farsangból a böjtbe, és kész! Ez az átlépés már ugyanúgy nem vált ki a többségből semmit, mint Schengen óta a hegyeshalmi határátkelés.

Vagy rosszul hangzik a böjt? Nem akarunk egy ilyen időszakba belépni? „Hagyjanak már ezzel a húsevés tiltós marhasággal! A élvezet folytatódik, már van asztalfoglalásom torkos csütörtökre az egyik legjobb étterembe!” A hedonizmus gyermeke nem szívesen hall önmegtagadásról, lemondásról. A látszat, a felszín gyermeke nem akar (vagy nem mer) a mélybe nézni! Maradjunk egy örök farsangnál, a végeláthatatlan bulik, szórakozás világában, elég lesz majd akkor valamiféle böjt, ha nem lesz más út, ha a külső körülmények kényszerítik ránk, magunktól ugyan ne válasszuk azt.

Én igyekszem egészséges izgalommal várni a böjtöt. Előhívni mindazt, amit már tudok róla, azokat a tapasztalatokat, amiket már korábban szereztem. Szeretnék szembesülni önmagammal, korlátaiammal és határaimmal, de szeretnék szembesülni az isteni üdvterv mozzanataival is, s benne az én szerepemmel. Átélni, hogy teszi tele az isteni kegyelem azt a kezemet, melyből talán megint sikerül kiejtenem egy-egy görcsösen markolt valamit. Ebben a reményben igyekszem tudatosan átlépni ezt a határt. És az a remény is bátorít, hogy böjti utam nagypénteken át elsegít/elvisz egy újabb csodás határig: a feltámadásig.

 

Hozzászólások