Az ötvenedik évfordulót egyébként már csak Michael Palin, John Cleese, Terry Gilliam és Eric Idle ünnepelheti a tagok közül, mert Graham Chapman 1989-ben meghalt, és a 2015-ben súlyos demenciával diagnosztizált Terry Jones sem lehet már ott velük aktívan. Az egy hónapos ünnepi időszakban a BFI Southbank nevű londoni moziban leadják a Repülő Cirkusz összes epizódját, az összes játékfilmjüket és a tagok egyéb sorozatait és filmjeit is, mint például a Waczak szálló és A hal neve: Wanda. Sőt, forgalomba hoztak egy ünnepi sört is, a Monty Python „very silly” IPA-t. Az évfordulóval kapcsolatos további információk a csapat hivatalos Facebook-oldalán találhatók.

Ötven éves a Monty Python repülő cirkusza - Bozzay Balázs, Index, 2019. október 5.

A személyes élmények sokszor olyanok, mint a hónalj. Mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másé. Szóval jöjjön egy.


Nem hónalj, hanem élmény. Ez az élmény is egy közvetítőn keresztül érkezett. A médiumot úgy hívták, hogy L’art pour l’art Társulat. Valami egészen frenetikus módon (elsöprő erővel, özönvíz szerűen, hovatovább úttörő jelleggel) robbantak be a Sas kabarés, kádári egyenkaptafára készülő humorosnak szánt, de csak szekunder szégyent kiváltó, verejtéktől párálló hazai humoripari posványába (sok tisztelet a kevés kivételnek). Kezdeti sikereik jelentős részét a Monty Python jelenetek szakszerű magyarításának köszönhették. De villámgyorsan kiderült, hogy alanyi jogon is érdemesek az elismerésre. Aztán egész gyorsan Galla Miklós magyar szövegével megjelentek az eredeti részek is. Szinte ünnepszámba ment, amikor a tévén elkezdődött egy-egy Monty Python epizód. Sokak között nekem is.

Nem tudom, hány generáció érezte úgy, hogy valami óriási adósságtörlesztés zajlik a szemünk láttára. A tévésorozat mellett pillanatok alatt váltak szállóigévé a Gyalog galopp, a Brian élete, vagy Az élet értelme sorai. Kiváló jégtörővé is vált új ismeretségek kezdetén táborokban, vagy egy új osztályban, illetőleg évfolyamon. Mintegy.

Az én korosztályomnak éppen időben jött a Monty Python és vele egy kézben a L’art pour l’art láz. Remekül karikírozta mindazt, amit túlzottan sematikusnak vagy álszentnek tartottunk. Nem volt tabu. Egy hirtelen mozdulattal kivágta az ablakokat és olyan kereszthuzatot csinált, amitől frissnek és felszabadultnak éreztük magunkat. A Brian élete azonnal klasszikussá váló mondatai világszemléletünktől függetlenül ivódtak bele az agyalapunkba. Ugyanolyan jókat derültünk rajta egy önkormányzati gimnáziumi osztályban, mint az esti ifjúsági bibliaórákon.

Mi nem a Megváltó kigúnyolását láttuk benne, hisz Brian Brian volt és nem Jézus Krisztus. Az emberi hiszékenység, butaság, gőg, egó, és mindaz, amit a felnőttekben kritizáltunk (és magunkban nem vettünk észre) viszont olyan parádésan lett pellengérre állítva, ahogy csak kell.

És ez felszabadító volt, mert megnevettetett. Ezért szeretem őket a mai napig, mert a világi és egyházi, szóval ebben az ember alkotta környezetben állandóan jelen lévő, sokszor komolyságnak, hozzáértésnek, tekintélynek álcázott hübrisszel, korlátoltsággal, műveletlenséggel szembeni derűre tanít. Ha kell, egyenesen nevetésre. Ami olyan tökéletesen tudja oldani a feszültséget és játszi könnyedséggel átvágja a gordiuszivá gabalyodott csomóinkat. Mert a mindennapi hülyeségeinktől való eloldozás segíthet csak hozzá ahhoz, hogy az igazán maradandókhoz kössük magunkat.

Máskülönben?