A történelemtanár kijelentette: Trianonról néhány semmitmondó mondat van a tankönyvekben, így ma sem láthatják a diákok, hogy "ez a magyar történelem legnagyobb tragédiája". Pedig Trianon következményei itt élnek velünk akkor is, ha erről nem tudnak az emberek – folytatta. Hozzátette: "fontos lenne ismerni a Trianonhoz vezető utat, a diktátumhoz vezető okokat, mert csak ezek ismeretében lehetne újabb nemzeti katasztrófákat elkerülni".

A nemzet legnagyobb tragédiája – origo.hu

Trianon a nemzet legnagyobb tragédiája. Néhány tényadat. Elveszett a történelmi magyar királyság területének kétharmada, s benne a magyar népesség egyharmada, azaz harminc százaléka. Ami a gazdaságot illeti, a korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. A történelmi emlékek, a magyar kultúra hagyományos bölcsője szimbolikus részeinek nem kevés hányada szintén idegen uralom alá került, közöttük az az Erdély, amelyik a Habsburg önkény és török hódoltság idején a nemzeti függetlenség letéteményese volt.

Van Trianonnak más hatása is. Az egyik a történelmi tudat megtörése és a nemzeti emlékezet politikai aktualitásba történő száműzetésének kockázata. Kettős vonatkozásában biztosan kitapintható: az egyik a két világháború közötti revizionista mozgalmakban testet öltött törekvés, amelyen részben igazolódtak is rövid történelmi léptékben, hiszen a harmincas évek európai politikájának és erőviszonyoknak függvényében egy fegyveres konfliktus nélküli lényeges területi revíziót sikerült elérni a magyar politikának. Ez a húsz, illetve huszonkét kisebbségi évet részben megtörő politikai vívmány mintegy fél évszázadra táptalaja lesz a nemzeti megmaradásnak. Ma már értékelhető memoárirodalom áll rendelkezésre erről a korról, amelyik a későbbi, kommunista történetírásban csak negatív jelzőket kapott nem idegenek, hanem a magyar történészek részéről.

Volt ugyanakkor a két háború közötti történelemértelmezésnek egy másik aspektusa, amelyik a trianoni bukáshoz vezető belső okokat nem engedte a felszínre. Azaz a veszteségtudat első fájdalmában nem sikerült elvégezni az önrevíziót. Merthogy Trianonhoz nemcsak a külső erők ellenséges hozzáállása, hanem a belső viszonyok megosztottsága is hozzájárult. Vagyis a magyar politikai osztály széthúzása. S ez a háború éveiben csak nyilvánvalóvá lett, holott gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza.

A magyar állam egy olyan liberális berendezkedést fogadott el, amelyben már a nemzetiségi és vallási önállóság mögé bújt nacionalista eszméket nem tudta ellenőrizni. Így fordulhatott elő, hogy a magyar etnikumhoz kötődő történelmi, sőt nemzeti egyházak, a református, unitárius, részben a katolikus nem engedtek teret különösebben a nemzeti eszmének, mert nem érezték szükségét a nemzeti azonosság egyértelműsítésének, miközben a román, szerb pravoszláv egyház, illetve a német és szlovák evangélikus egyház annál inkább érvényesítette nemzeti identitásának kritériumait.

Mi történt tehát? Hogy a magyar liberális államberendezkedés miközben kivette az egyházak kezéből az élet legfontosabb eseményeihez (házasság, halálozás, hitvallástétel) kötődő anyakönyvi kötelezettséget, nem tudta érvényesíteni a nyelvi identitás azonosulásának szükségesszerűségét. Ezért élték meg a nemzeti kisebbségi egyházak Apponyi Albert tanügyi törvényét az autonómiájukba való beavatkozásként, holott az nem másról szólt, mint az államnyelv bármely felekezeti iskolába való kötelező bevezetéséről, ami nem jelentette a felekezeti iskola oktatási nyelvének megváltoztatását.

A magyar állam mindenkihez kegyes volt kivéve a hozzá lojális felekezeteket. Iskoláikat nem segítette, előírta a kötelezettségeket, hogy aztán később a kisebbségi felekezeti iskolák ellenállására hivatkozva igyekezzen annak alternatíváit az állami iskolai hálózat felállításával ellensúlyozni.

Mi történt Trianonban? A magyar állami iskolákat (amelyek akkor alig évtizedes, olykor annyi régiséggel se rendelkező), épületeiket, mint állami intézményt átvették az utódállamok, amelyeknek nyelvét attól kezdve maguk határozták meg.

Az egyházak megfosztása a magyar nemzet megfosztásának eszközévé lett, hisz az utódállamok magyar oktatási intézményei gerincét a felekezeti iskolák adták.

A történelmi analógia kísérteties. És ez lenne, ha lenne, aki meghallgassa a trianoni örökség felszámolása. Hogy az állami oktatás, a mindenkori politikai kurzus és annak érdekrendszere ne sajátítsa ki önmaga számára a privilégiumot, miközben az egyházi oktatás a nemzet szolgálatában áll. Nem vallási hátterénél, hanem történelmi beágyazódásánál fogva.

S mit tud erről a mai nemzedék? Semmit vagy alig valamit. S a politika véleményformálói? Érdekeiket nézik, a pillanatnyit, miközben elúszni látszik néhány nemzedék kiművelt emberfejeinek jó része, akik a szellemi tarisznyálást megkapták, az erre való szolgáló felelősséget pedig alig, vagy egyáltalán nem.

Mert a materiális gondolkodás a szükséghez és lehetőséghez igazítja a mozgásteret, a lelki pedig az Isten előtti felelősséghez és a szolgálathoz. Ma ezeknek nem a hiányáról, hanem arányairól érdemes lenne szót ejteni, mert tanult emberfőink nem kevés hányada már elhagyta vagy készül elhagyni ezt az országot.

S ez a döntés csak részben anyagi természetű. Többnyire tudati, amely szerint a személyes boldogságkeresés előbbre való a szolgáló életnél.

Nem Trianon, hanem ez a fajta mentalitás végzetes a nemzetre nézve.