Stumpf András: Kapják a tökéletesen igazságtalan szakmaiatlan pártemberezést a ballibektől, de még csak elhárítani sem nagyon tudják, ha egyszer a miniszterelnöki megbízott egyfolytában azt ecseteli: nyerjetek kétharmadot, akkor majd a tieitek lesznek kinevezve, most meg a mieink, oszt jónapot. Igazolva a tételt, hogy kizárólag a csordaszellem, a mozgalom, a párt számít, s nincs semmi más a politikai szemponton túl. A legnagyobb baj ezzel a hozzáállással mégis az, hogy tagad valamit, ami sokunknak fontos: a nemzetet. 

A citromízű banán esete a barackos naranccsal – Heti Válasz

Furcsa iszapbirkózásra emlékeztet a Nemzeti Színház ügye. Talán nem ártana a mocskolódások előtt megvárni, egyáltalán mire megy a teátrum. Még semmiféle bizonyításra nem volt lehetőség, de támadások sokaságát kell megélnie az új színházi vezetőségnek. Szeretjük, vagy nem Vidnyánszkyt – nem ez a kérdés. Annyi már biztos, hogy ellenzői sportszerűségből elégtelent kaphatnak. Hogy nézne ki az, ha a focimérkőzés előtt agyonrugdosná a fellépő csapatot az ellenfél?

Ugyanakkor volt itt a héten egy jókora öngól, Kerényi Imre minősíthetetlen szövege. Én magam egyetértek azzal, hogy szóljon a színház az élet örök kérdéseiről, szerelemről, akár hűségről is, hozzáteszem: szép és felemelő dolgokról a szomorú, tragikus mellett. Egyetértek. A színház, mint általában a jó irodalom és jó előadóművészet legyen örökérvényű. Azzal is egyetértek, hogy a homofóbia perifériális jelenség, ami nem lehet állandó és unalomig visszatérő kifejezési eszköz. Ma szimbólumként már-már közhelyszerű. Ezt természetesen el lehet mondani intelligensen, szépen. Csakhogy Kerényi Imre nyilvánosság előtt nem igényes véleményt formált, hanem pejorált. Elszólta magát. Aki ugyanis nyilvánosság előtt durva, az a mikrofontól távol is az, sőt, lehet, hogy még durvább, mint kezében a mikrofonnal. A verbális agresszió pedig csupán egy tünet. Persze, vehetjük jópofa dolognak, hogy valaki nem fél a nézőktől, nem fél a kamerától, hanem azt mondja ki, ami éppen a száján van. Csakhogy a verbális agresszió nem a szájnál kezdődik, hanem az észnél és a szívnél. Hosszú az útja, míg eljut a szájig. Azaz a háttérben ugyanaz a tettekben, életvitelben tapasztalható erkölcsi válság áll, aminek tüneti jelensége lesz a másik megalázása. "Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert. Amik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert."  (Mt 15,11.18) A tétel egyszerű és világos. Szabadossággal nem lehet legyőzni a szabadosságot.

Igaz az, hogy a verbális válság, és az egykor örök értéknek tekintett család és humánum terén tapasztalható mélységes válság egyik katalizátora a média, a film, és kis mértékben a színház. A színház: ami ha nem is ér el annyi embert, mint a film, ám szemléletformáló hatása van a médiaproduktumok készítőire. Láthatóan a Nemzeti Színház új direktora éppen ez ellen a válság ellen szeretne fellépni. Jön aztán egy ilyen ejtőernyős, és miközben feldicséri az új elképzeléseket, maga is ugyanazzal a minősíthetetlen eszközzel él, mint az a világ, ami ellen elvileg küzdenének. A hiteltelenség annál nagyobb veszély egy közösség, embercsoport esetében, minél többen tartoznak e körbe. Hát, ha még hatalom, pénz és más érdekek is kísérik egy embercsoporthoz való tartozást, mennyivel nagyobb a lehetősége, hogy a jó gondolatokat, és jó eszméket teszik önmaguk hiteltelenségével kérdésessé. Egy megfeneklett kulturális vállakozás végnapjaiban mesélte a csöndes, hivalkodást mindig kerülő jobboldali közíró, mekkora döbbenettel tapasztalta, hogy a legutóbbi választásokat megelőzően, amikor már látszott, milyen eredmény születik, olyan emberek álltak minden szégyenkezés nélkül sorban a leendő kormánypárt vezetői előtt, akik azelőtt nyíltan ellenkező elveket vallottak. A különböző poltikai széljárásokhoz mindig alkalmazkodni tudó emberek nyilván természetből adódóan rámenősebbek, korábbi erőszakosságukat nem feszélyezi a lelkiismeret. A szerénységért, a gerincességért általában nem jár földi babér. Égi sokkal inkább. 

Erőszakosság és gátlástalanság ide vagy oda, azért vannak helyzetek, amikor már nincs bocsánat egy-egy minősíthetetlen tettre. Egy ideig még lehet ejtőernyőzni, aztán egy véletlen elszólás, és oda a nagy álom. Zuhan az ejtőernyős. A dörzsöltebbek jobban vigyáznak. Az egész történetben az a sajnálatos, hogy mindez a mocsok egy színház körül nő, dagad. Mert végre tényleg jó lenne olyan darabokat megnézni, ahol az irodalom nem átpolitizált aktualitás, ahol az örök emberi a főszereplő. 

Hozzászólások