Csakis "komoly heteroszexuális férfiak” könyvei érdeklik David Gilmour egyetemi tanárt annyira, hogy diákjainak is tanítson róluk. Gilmour néhány napja nagy port kavart ezzel a megjegyzésével, miután a Giller-díj hosszú listájás írója egy interjúban elmondta, sem női írók, sem kínai szerzők műveit nem tanítja az élőadásain.

Felháborította az irodalmi világot egy kanadai író - Paraméter

Adott egy kanadai professzor, aki kijelenti, hogy kizárólag heteroszexuális férfiak műveit tanítja az egyetemen. Ahogy a Guardian-beli cikkben olvashatjuk szavait: „Akiket tanítok, fickók. Igazi heteroszexuális fickók. F. Scott Fitzgerald, Csehov, Tolsztoj. Igazi fickók (Real guy-guys.) Henry Miller. Philipp Roth.” Amikor az ember effélét olvas (hej, pallérozott szöveg ám!), néhány alapmegállapítást tesz. 1. Irigyli a fickós tanárt, aki azt tanít, amit akar és szeret. 2. Megállapítja, hogy a tanítványok sok nagyszerű olvasmány megismerésétől elesnek a szűk lista miatt. 3. Él a gyanúperrel, hogy az illető professzornak nem ártana egy kis pszichiátria segítség, ha ilyen sokat foglalkozik mások szexualitásával. 4. És végül illető professzor még nem tudta nyilatkozatakor, hogy nőnemű honfitársa, Alice Munro kapja az idei irodalmi Nobelt. Lehet, hogy visszafogottabban nyilatkozott volna. A szóban forgó professzor amúgy kínaiakat sem tanít.

Amerika messze van, de a női írók létjogosultságát a mai napig kérdőjelek veszik körül. Komoly tudós-embernél olvastam azt az ártatlanak tűnő facebook-felvetést, hogy vajon miért szaporodtak meg ennyire a női írók? Most aztán foghatják a fejüket a férfiak, mert ugye egyszerre jött a hír a soproni születésű Terézia Mora, német nyelven író nő elismeréséről, aki a német irodalom legrangosabb díját kapta idén, aztán rá pár napra Alice Munro Nobel-díjáról. Sok ez már, hogy el lehessen viselni...

Nos, ha őszinte vagyok, én magam is előítélettel veszek kezembe egy-egy nő által írt regényt, vagy novellát. Pedig egyik legnagyobb kedvencem szintén női alkotó munkája, az Üvöltő szelek. De annyi minden rosszat olvas az ember, és olyan hamar megjegyzi a pocsék olvasmányt, ha egy szép pofika képe mosolyog vissza a borítóról. Már megint bedőltem!, gondolja az ember. Bizony volt sok rossz élmény, s nemcsak a litty-lötty irodalomban. Belenézel egy komolynak látszó kötetbe, és kiderül, hogy közhelyes és giccses, vagy sablonos és didaktikus. Vgy olvastam én már olyan nő által jegyzett munkát, ami éppen mindent bemocskolt, ami erkölcsi értelemben véve "jó", s a szerelmet és a szexualitást a végletekig lefosztotta minden szépségéről, minden melegségéről. Ez talán még a sablonosságnál is bántóbb.

Figyelemreméltó a hazai gender-irodalomtudomány fő képviselőjeként számon tartott Bán Zsófia a Van-e az irodalomnak neme? című előadása, amely a  Mindentudás Egyetemén hangzott el 2004-ben. Az irodalmár egy olyan helyet jelöl ki a női íróknak, ami éppen beszorítja őket egy szűk szerepbe. Akár sértésnek is vehetnénk, amit ír: „a nők a nagy nemzeti és társadalmi kérdések helyett műveikben gyakran a köznapi és a magánélet kérdéseivel foglalkoznak.” Igaz ez Szabó Magdára, Jókai Annára, vagy akár említsünk olyan nevet, mint Ricarda Huch, aki egy hihetetlenül nagy történelmi tablót írt meg a harmincéves háborúról? Egy másik felvetése, hogy a szorosan vett műfaji határokon túl létező szövegeket, mint például naplók, levelezések, önéletrajzi írások stb. „gyakran használják nők, illetve az ún. női írásmód effektusaival operáló férfi szerzők”. Ezeket azonban a patriarchális szemléletű kánon nem tekinti igazi irodalmi alkotásnak. Az előadásból tehát kitűnik, hogy van egy sajátos női kérdéskör, ami nem nagyon lép túl egy szűk határt, viszont a nő átlép egy másik határt és szívesebben ír ezeken a műfaji határokon túl, mert naplóban és levelezésben, meg más kötetlen szövegelésben osztja meg olvasóival gondolatait. Ez enyhén szólva is lehangoló. Másrészt hűen tükrözi az angolszász irodalom hagyományait. Ha statisztikát készítenénk a magyar irodalom irodalmi naplóiról és levelezéseiről, valószínűleg ugyanolyan arányokat találnák férfi és női szerzők között, mint a lírai, a drámai vagy prózai művek esetében.

Nagyon sajnáljuk az angolszászokat, akik azt hiszik, hogy a nőnek a fakanálnál (upsz!), a naplónál a helye. A magyar irodalomban ugyanis a nők vagy jól és maradandót alkotnak, vagy idővel úgyis kirostáltatnak. Hogy az írónőnek csinos a pofija, és jó az alakja, mind nem számít, amikor gondolkodik és ír. A magány függetleníti őt nemiségétől és testétől, életkörülményeitől és sorsától. A jó írónő ugyanúgy szellemi lény, amikor ír, mint amiképp férfitársai azok. A jó írónő fecseghet az utcán a barátnőjével, fecseghet a fodrásznál, fecseghet a boltban, de nem fecseg az írásaiban. A jó írónő éppoly fegyelmezett és tudatos, mint férfitársai. Sőt, igaz ez minden jó költőnőre is Szapphótól Nemes Nagy Ágnesig, és a nagyszerű Hervay Gizelláig.

Gimnáziumi ballagásunkkor irodalomtanár-osztályfőnökünktől mindenki kapott egy míves lapot személyreszabott idézettel. Osztályfőnököm nagyon ismert, és bölcs nő volt. Mai napig nem felejtem azt a verset, amit leírt számomra útravalóként. Hihetetlenül találó volt akkor, s találó ma is - tulajdonképpen a „gondolkodó nő” típusára. A vers Nemes Nagy Ágnes négy sora, Amikor a címe:

Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogy, ha vigasztal, elhihessem.

Református osztályfőnököm természetesen nem a bálványimádásra gondolt, mint ahogy én sem, amikor megforgattam magamban ezt a négy sort. Nemes Nagy Ágnes verse az önmagunk számára kiszabott mércéről szól. Arról, hogy minőségben, szellemi teljesítményben, igényességben nem alkudhatunk meg. Mert az irodalomnak nincs neme, csak minősége.

Szóval, hol van az a rengeteg írónő?

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások