A Magyar Nemzet azt írja, Feldmájer Péter levelében sajnálatát fejezte ki és azt írta, elborzadva értesült a történész azon mondatairól, amelyben egy bordélyház vezetőjéhez hasonlította Schmidt Máriát. Hozzátette, tisztában van azzal, hogy semmi köze nincs Karsai László sértegetéséhez, de kötelességének érzi, hogy megkövesse a történésznőt. Karsai László szerdán, a zsidó szervezet sajtótájékoztatóján beszélt útszéli stílusban Schmidt Máriáról.

Feldmájer elborzadt a Schmidt Máriát ért sértésen – Magyar Nemzet

Hogy miért fontos egy választás előtt határozni egy költséges és indulatokat kavaró emlékmű megépítéséről, ez számomra azoknak az érthetetlen döntéseknek része, amiknek hátterében emberi gyarlóságot és provokációt sejtek. A holokauszt és a Horthy-korszak megítélése az a kérdéskör, ahol a közbeszéd minden egyes esetben áttöri az elviselhetőség határait. Pedig a pártok idei választási retorikája amúgy is a KISZ agitpropjának és a kocsmai csőcselék illuminált állapotban folytatott párbeszédének elegye.

Sajnálatos, hogy megjelent, sőt általánossá vált a Való világ-stílusú politikai retorika. Ez egy folyamat része, amely egyrészt az általános társadalmi közbeszédből ered, másrészt a politikai kultúra durvulásából is. Sőt, továbbmegyek: széles társadalmi rétegek nem tartják tiszteletben az emberi méltóságot. Politikusok és nem-politikusok egyaránt. Hosszan lehetne sorolni, hol, miképpen tiporja sárba egyik ember a másikat. Az internetes blogok és hozzászólásaik teljes pőreségében mutatják meg azt, amit arccal még egy kicsit visszafogottabban tesz egyik ember a másikkal. A türelmetlenség, a durvaság és embertelenség széles skáláját tapasztaljuk a bevásárlóközponttól az orvosi rendelőig, a színházi előadástól az óvodáig. A legtöbb politikus – és mélységes főhajtást érdemel a kivétel – saját társadalmának gyermeke és produktuma. Lehet, hogy a nyilvános felszólalásában még nem fut el vele a ló, de egy informális beszélgetésben már igencsak elereszti magát. Mások már ennyire sem támasztanak igényt önmagukkal szemben, sőt, politikai retorikájuk részévé teszik a minősíthetetlen hangnemű megszólalásokat. Mindez nem pártállástól függ. Pedig a konzervativizmus elvileg feltételezné, hogy értékelvű lévén a konzervatív ember megnyilvánulásaiban is értékteremtő és értékvédő legyen, hogy életének alapelvei között az emberséget tartsa önmagára nézve kötelezőnek. Döbbenetes, de ez ma nálunk nem így valósul meg. A politikai pártok retorikája csupán abban tér el, hogy ki kit szid. Egyik orbánviktorozik, és madame-nak nevez egy nőt, csak azért, mert történelmileg (valójában politikailag) nem ért vele egyet. A másik oldalon megy a zsidózás és a kommunistázás. Egy harmadik erő pedig kicsit fádabb színekben, de ugyanezt hozza pepitában. És mindezen politikai erők egy-egy olyan tömegbázissal bírnak, amelyekben találunk itt is, ott is tisztességes, jószándékú, szimpatikus embereket. De éppúgy ott van e tömegekben a felvállalhatatlan, a karrierista, a pénzéhes, az elvtelen, az emberileg nulla.

Pedig volt idő, amikor még nálunk is megvolt a politikának valamifajta eleganciája. Valaki mondott egy érvet, a másik jött az ellenérvvel, de a kormánypárti éppolyan kellemes mosollyal, cinizmus nélkül hallgatta a másikat, mint az ellenzéki a kormánypártit. Tessék elhinni: léteznek országok, ahol így viselkednek választások előtt a politikai pártok fő képviselői. Vitatkoznak, néha veszekednek, de úgy, hogy utána le tudjanak ülni egy csésze kávé, vagy egy pohár bor mellett. Tiszteletben tartják egymás nézetkülönbségeit is.

A politikai durvaság olyan, mint a lavina. Egyre nagyobb és nagyobb tömegeket kap be. Lehet, hogy a választóknak ez kell. Nem tudom. Biztosan sokan vannak, akiket a minden oldalon fröcsögő minősítgetés lázba hoz. Talán éppen ezáltal érzik elemében magukat. Személy szerint én magam az undor érzésével küzdök. A politikai porondon egymást gyalázzák a résztvevők, ez már éppoly visszataszító, mint a pankráció. Talán nem ártana némi önkontroll minden fél részéről, hogy újra sportszerűen játsszanak egy ősi játékot.  

Persze nem ártana felnőtt fejjel néha elgondolkodni azon, vajon miért bántjuk a körön kívül lévőket? Amikor zsidózunk, mi az alapja? Félünk egy általános világméretű összeesküvés miatt? Agresszióink nem inkább a szomszéd miatt támadnak, aki megint teletömte a kukát, s nekünk már nincs hely a szeméttárolóban? S amikor idős hölgyek és urak kommunistáznak, miközben annak idején mégiscsak végigjárták a foxi-macit, nem éppen takarni akarnának valamit? De a másik oldalon? A jobboldali kormányban dolgozó emberek pocskondiázása mivé tesz minket? Emberré, vagy söpredékké? Egészen biztosan Orbán Viktor tehet róla, hogy feltorlódik a sor a túl kicsire méretezett Sparban az elöregedő lakótelepen, ahol nyugdíjasok seregben szállják meg a boltot, mint utolsó szórakozási pontot? Biztos, hogy azért érzi rosszul magát a könyöklő, türelmetlen tömegben az ember, mert a kormány, meg a kommonisták, meg a zsidók…? Lehet, hogy ha nem feszít be a könyökével a derekamba, még előre is engedem a türelmetlent? Amúgy politikamentesen. Csak azért, mert megpróbálom megérteni a helyzetét.

Mert kis honunkat - és bocsássanak meg, most szándékos a giccses jelző -, szóval kis honunkat nem a politikai nézetkülönbségek szakítják ketté, hanem az emberi megnyilvánulások módja. A másik ember méltóságának tiszteletbentartása belső késztetés, a másik ember durva meggyalázása e késztetés hiányára, egyben valami súlyos belső deficitre utal. És van, aki széles ívben elkerüli azt, akinek szívében, gondolataiban e belső deficit jellemhibának bizonyul. 

Hozzászólások