A Titanic pusztulásának leghíresebb legendája, hogy a hajó zenekara a fedélzeten kitörő pánik ellenére, az utolsó pillanatig játszott. Ezt több túlélő egymástól független beszámolója is megerősíti (a nyolctagú zenekarnak minden tagja odaveszett a katasztrófában). A vita inkább azon áll, hogy mi volt az utolsó szám a süllyedés előtt.

Tényleg végig játszottak a zenészek? - Index

Mint láttuk, a Titanic elsüllyedése még száz év múltán is téma. A mai reflexiók közül nem egy rámutat, hogy a történetre legendák és mítoszok épültek, s a filmes feldolgozások is tele vannak csúsztatásokkal. Teljesen mindegy. A Titanic a huszadik század egyik legnagyobb hatású metaforájává vált a halállal szembesülő ember Istenre utaltságáról. A máig tartó hatás valószínűleg annak tulajdonítható, hogy a megrendítő történet még át tudja törni a mai nyugati technológiai kultúrában transzcendentális öntudatát vesztett, eltompult ember ingerküszöbét.

Mondhatni, banális történet, hiszen a világ tengerei tele vannak elsüllyedt hajókkal. Ám a Titanic más.

A Titanic, mint a korabeli beszámolók hírül adják, az addig valaha épült legnagyobb és legfényűzőbb óceánjáró volt. Maga volt a csoda, az elpusztíthatatlanságba vetett hit ünnepe, példázat az ember elővételezett győzelméről. (Egyébként egészen különleges, hogy a Titanic elsüllyedése előtt, 1898-ban "Futility, or the Wreck of Titan" címmel megjelenik Morgan Robertson novellája, amelynek kezdő sorai: "A legnagyobb ember alkotta munka volt. Az építésében és a működtetésében minden tudomány közreműködött, a kereskedelemtől a művészetekig.”) A tragédia máig tartó, óriási hatását vélhetően az alapozta meg, hogy a hajó, még mielőtt útnak indult volna, már szimbólummá vált. A Titanicnak, világnézeti missziói küldetése szerint, nem lett volna szabad elsüllyednie a modern gondolkodás általánosan elfogadott hiedelemvilágában. De elsüllyedt.

Megsemmisült a szimbólum, megtörtént a megtörténhetetlen. Hirtelen milliók számára átélhetővé vált az amúgy racionálisan mindenki számára tudott valóság az önmagában vett emberi lét alapvetően tragikus voltáról: utasok vagyunk mi mind ebben a mindenségben ezen a mi Földnek nevezett hajónkon. A Titanic elsüllyedésében egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált a halhatatlanság technikailag gondosan felépített illúziójának a tarthatatlansága, s kikerülhetetlenül eljött a szembesülés ideje mindazzal, amit az emberi lét önmagában végső soron nyújtani tud. Oda lett az evilági örökkévalóság.

Nyilván nem a hajó sorsa önmagában adja itt a drámát, hanem az, ahogyan a halál csak ritkán érzékelt brutalitással és nyíltsággal megjelent a színen, átírva és átértelmezve a hajóban testet öltő evilági optimizmus diadalát. S miközben a halál történik, összeomlik az evilági emberi lét végleges felépíthetőségébe vetett hiedelem, s nyilvánvalóvá válik a technológiai kultúra által elrejtett valóság az ember valóságosan tragikus léthelyzetéről.

Csakhogy miközben az emberi létnek ez a valóságosan tragikus dimenziója megjelenik a halál érzékelhető közelségében, hirtelen megnyílik a valóságnak eddig rejtett dimenziója is a zenekar fellépésében. Megjelenik Isten. Vitatkoznak ma azon is, hogy melyik volt az utolsó szám, amit játszottak. Teljesen mindegy. Ez a fordulat teszi a történetet igazán nagy hatású metaforává, amelyben lezajlik és ritkán tapasztalt módon átélhetővé válik a mindenkori emberi dráma: az emberi lét tragikus volta feletti megrendültségben megnyílik Isten valósága. Az emlékezések szerint a zenekar elkezdte játszani a Nearer my God to Thee (Hadd menjek Istenem mindig feléd) kezdetű, általunk is ismert és énekelt dicséretet. S ebben az összesűrűsödött pillanatban benne van minden, amit a valóságos emberi léthelyzetről mondani lehet. A zenekar ott, a halál közvetlen valóságában olyan, mintha angyalok dicsőítő kara szólalna meg az Istennel való közösségben megszüntethetetlenül adott végérvényes jövőről. Mintha elmondanák újra az egyetlen történetet, amit az emberről mondani lehet. Az ember történetét a meghalt és feltámadott  Krisztusban.

Fanyalgó kritikusok íróasztal mellől mondják, ez a jelenet a zenekarral jól illik James Cameron romantikus filmjéhez. (Egyébként, mint a Parokia hírül adja, a filmbeli zenészek között két magyar is van.)  Nem hinném, hogy a zenészeknek, ezeknek az erkölcsi lényeknek, ott a süllyedő hajón vallásosan romantikus szerepjátékhoz lett volna éppen kedvük. Többről van itt szó. A Nearer my God to Thee elhangzása az evilági emberi öntudatot szimbolikusan kifejező óceánjárón teszi igazán ma is ható metaforává a történetet. A dicséret elhangzása ugyanis ott, a halál valóságában, az Istenben végérvényesen önmagára talált ember hitvallása.

Nem véletlen az utókor ítélete: a zenekar vezetőjének, Wallace Hartley-nak szobrot állítottak (Colne, Lancashire, England).

Nem jártam utána, nem tudom megtörtént-e valójában (teljesen mindegy), a zenekar vezetője a film szerint utolsó üzenetként ezt mondja társainak: „Gentlemen, it has been a privilege to play with you tonight.” (Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani ma este.) Nagy mondat.

Kedves Testvéreim, megtiszteltetés volt Önökkel/Veletek együtt élni ezen a Földön. En Christo.

 

 

 

 

Hozzászólások